„Életem aranyérmes döntése”

„Ateistaként éltem az életem, amikor olyan mélységbe zuhantam az alkoholizmus következtében, amelyből nem találtam kiutat. Kilenc öngyilkossági kísérlet, számos pszichiátriai kezelés és elvonókúra után végképp élhetetlenné vált az életem” – mesélte a Parókia Portálnak Marosfalvi Ferencné Dóra.

Uramnak, az Úrnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az Úr. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállásának napját, vigasztalok minden gyászolót.
(Ézsaiás 61:1–2.)

Az ószövetségi próféta szavait idézte a názáreti Jézus, amikor bemutatkozott annak a városnak a zsinagógájában, ahol felnőtt. (Lásd: Lukács evangéliuma 4. rész, 18–19. vers) Nyilvánosan hirdette: ő az, akire a jövendölés vonatkozott. A jó hír azonban nemcsak azok életét változtathatta meg, akik akkor hallották, hanem ma is szól minden szegénynek, megtört szívűnek, fogolynak, megkötözöttnek, gyászolónak. Ahogy Ézsaiás szavai beigazolódtak sok évszázaddal később, úgy Jézus szavai is érvényre jutottak azoknak az embereknek az életében, akik csaknem kétezer évvel bejelentése után, a 2017-es adventi időszakban a Parókia portál olvasói elé tárják történetüket.
Fogadják szeretettel azét az asszonyét, aki az alkohol rabságában tapasztalta meg Isten szabadítását!

Egyik öngyilkossági kísérletét követően egy keresztény doktornő azzal tette be a mentőautóba: „Imádkozom magáért.” Nem egészen volt magánál, de emlékszik, arra gondolt, ez a nő nem normális. Ne imádkozzon, hanem gyógyítson meg, ha tud. „Mégis, ennek a doktornőnek, édesanyámnak és sok-sok „kékkeresztes” testvérnek az imádsága révén 1995-ben eljutottam Dömösre, szabadulásom színhelyére” – emlékezett. Évekkel azelőtt, kórházi kezeléseikor már hallott a Református Iszákosmentő Misszióról, a „dömösi szanatóriumról”. Ám akkor egy olyan nővel találkozott, aki miután Dömösről visszajött, Bibliával a kezében szaladgált fel-alá, s azt üvöltözte, hogy őt az Úr Jézus Krisztus megszabadította az alkohol fogságából, soha többet nem fog inni. „Majd három hét múlva – még a kórházban – jól berúgott” – mesélte Dóra. Arra gondolt, ha ez a nő Jézus szabadítása után eddig bírta, ő a maga erejéből bőven kibír ennyit.

A személyes példa
És nem is kell neki ehhez Dömös. „Ilyen nagy ereje van a bizonyságtételnek” – érzékeltette, hogy fel is tud emelni, de vissza is tud húzni. „Mivel láttam ezt a rossz példát, nem nyitottam ki a fülemet arra, amit már réges-régen meg kellett volna hallanom. Az embert néztem, a szavahihetetlen, elbukó embert, nem pedig a Szabadítót” – magyarázta, miért telt el további két év az életéből az alkohol borzasztó spiráljában. Egyszer csak nem volt tovább.
„Élni már nem tudtam, meghalni sem, a minden mindegy állapotába kerültem. Ekkor ugyanez a doktornő előkerült, és beutalt Dömösre” – mondta, mi volt a fordulópont. Hétfőn, az első délután, miután a beköszönő igehirdetést és a dicséreteket meghallgatta, kirohant a férjéhez. „Nekem ez nem kell! Itt Igéről beszélnek, énekelnek! Meg akarnak téríteni!” – kérlelte, vigye el, mert nem bírja ki, megszökik. Férje azonban arra hivatkozott, annyi mindent megpróbáltak már. Három napot adjon magának, és ha azután sem érzi jól magát, akkor eljön érte és elviszi. „Életemnek ez volt az ezüstérmes döntése. Az aranyérmes pedig az, hogy a hét végén, pénteken, elfogadtam Jézus Krisztust” – mondta. Előtte azonban napokon át megpróbált fogást találni a Biblián. Megkérdőjelezett mindent, amit hallott, pontosabban megpróbálta megkérdőjelezni. „Nagyon-nagyon odafigyeltem, hol van a svédcsavar. Olyan szépeket mondtak, olyan kecsegtető ígéreteket az evangéliumból, ami egyszerűen a számomra elképzelhetetlen volt.

Mindenáron meg akartam találni, hol van itt a svindli” – fogalmazott. Akkor még nem tudta azt, amit jó ideje igen, hogy az Ige hat. „Hetvenhatan voltunk azon a gyógyító héten, hetvenhatan kaptunk Igét, s mind végighallgattam. Mindenre nagyon odafigyeltem. A délelőtti gondolatébresztő igehirdetésekre és a bizonyságtételekre is, mert fogást kerestem rajtuk. Ám az lett a vége, hogy az Ige elkezdett munkálni bennem, s az évek óta megválaszolatlan kérdéseimre sorra érkeztek a Bibliából a logikus válaszok” – magyarázta, hogyan kezdődött el belső átformáltatása.

És akkor megijedtem
Megérintette, hogy Isten mindent lát, mindent tud.  „Ő az én Teremtőm. Szeret engem, de majd egyszer el kell számolnom neki ezzel az agyonitalozott, elrontott élettel. És akkor egy pillanatra megijedtem. Mi lesz, ha ez mind igaz? Ha igaz az, hogy valóban van egy Teremtő Isten, aki előtt meg kell állnom?” – ezek a kérdések mélyen érintették.

Dömösön már a légkör is gyógyító. Dóra már attól elsírta magát, hogy a mély hitű keresztyén szolgálók részéről milyen szeretetteljes fogadtatásban volt része. A világ irányában kipróbált sztereotípiái voltak a támadásokra. Az olyan jellegű kérdésekre, hogy „miért iszol”, csípőből tüzelt. De arra a szeretetre, amivel ott találkozott, nem volt felkészülve. Péntek délutánig folyamatosan sírt. Folyt a könnye akkor is, amikor ebédelni vagy vacsorázni ment, és ennek nem volt számára megmagyarázható oka. „Ez a tisztító sírás, de akkor ezt még nem tudtam”– jegyezte meg. Csütörtökön lelki beszélgetésen vett részt a lelkésznével, közben megvallotta bűneit Jézusnak. „Olyasmit mondtam: itt ez az egész mocsokhalmaz, odaadom, tégy vele, amit akarsz! Kezdj valamit az én életemmel! Szabadíts meg, ha tudsz! Végül bocsánatot kértem az Úrtól.” Péntekre leszakadt róla a nagy teher.

Milyen íze van a sörnek?
Szó szerint mint akinek a szívéről mázsás kő esett le, és megszűnt a sírás is. „Ez volt az én pálfordulásom, ami azért is szimbolikus, mert a lánykori nevem Pál” – idézte fel megtérését. Tudta, hogy megszabadult az italtól. Ott motoszkált azonban benne: „Biztos, hogy így van?” Kétkedés gyötörte, mint Tamást.  „Uram, hadd tegyem az ujjam a sebedbe!” A következő héten bizottság elé kellett mennie, hogy újra rokkantnyugdíjasnak nyilvánítsák. Eredetileg bankpénztárosként dolgozott, de leszázalékolták, mert az ital tönkretette, s évek óta képtelen volt már dolgozni. A férje jött érte Dömösre vasárnap. „Az Árpád hídnál szálltunk le a buszról. Elhaladtunk a büfépult előtt, ahol egy fiatalember állt egy három decis zöld sörösüveggel a kezében. Mindig is nagyon szerettem sörözni, de akkor, ahogy megláttam azt a sörösüveget, az futott át az agyamon, vajon milyen íze van a sörnek. Akkor sem, és azóta sem tudom a számban visszaidézni” – mesélte, hogyan lett egyértelművé számára, hogy végleg megszabadult az alkohol rabságától. Ma is, ha látja a reklámokat vagy bárki sörözik mellette, nincs kívánalom, nincs íz, ami visszajöjjön. Nincs érzület és nincs kísértés. „Nem lehet szavakkal leírni, milyen érzés volt megtapasztalni ezt. Hétfőn, ahogy mentem a leszázalékoló bizottság elé, már hittel tudtam imádkozni: „Uram, legyen meg a Te akaratod.”

Csörgött a telefon
A családja, a férje, a fia és a környezetében mások is észrevették a változást. Ezután kikövezett úton vezette az Úr a misszióba. Előbb azonban bő egy évet egy alapítványnál dolgozott. „Jól fizettek, a munkahelyem közel volt a lakóhelyemhez, megbecsültek, egy szavam sem lehetett, mégis azt éreztem, váltanom kell.” Böngészte az álláshirdetéseket, több állásinterjú időpontját is megbeszélte, amikor csörgött a telefonja. „Balog Zoltán hívott, hogy munkatársat keres a Református Iszákosmentő Misszióba. Nem volt kérdés számomra: ez az a váltás, amire várok” – fogalmazott, hogyan vett fordulatot az élete. Erzsébetről a XV. kerületbe naponta három óra utazás, kevesebb fizetés. Mégis igent mondott.  Az Úr kipótolta áldásaival. Az alkoholszenvedélytől való szabadulás évében lett „kékkeresztes” tag. 
„Azóta tart az Úr kegyelme, ekkor kezdtem el járni a Csepeli Kékkereszt utógondozó csoportba, szinte minden keddi alkalmon részt veszek, nem csak amióta vezetője vagyok. Rá egy évre, 1996 végén hívott be Balog Zoli bácsi a szolgálatba, irodavezetőként lehettem közvetlen munkatársa” – emlékezett. Világi feladatai voltak elsősorban. „Az Alagi téren intéztem Dömös, a Misszió és az akkor két éve alakult Magyar Kékkereszt Egyesület szervezeti életével és működésével kapcsolatos ügyeket” – foglalta össze, milyen területekre terjedt ki a tevékenysége. Éppen húsz éve, 1997-ben választották meg az egyesület elnökségi tagjának.

„Mondtam neked, hogy felállhatsz?”
„Bár a férjem nem hívő ember (idén voltak 45 éves házasok, fiuk 41 éves, unokájuk 5 és fél éves), soha egy mákszemnyit sem akadályozott a misszióban vagy az egyesületben végzett szolgálataimban” – érzékeltette, hogy rendkívül hálás élete párjának. A legutóbbi elnökségi választáskor már rég választ kellett volna adnia, vállalja-e újabb ciklusra a jelölést, amikor a vasárnap délutáni mosogatás közben azt hallotta a lelkében: „Mondtam neked, hogy felállhatsz?” – „Igen, Uram” – adtam meg magam újra az akaratának. Mert az, hogy Ő helyezte oda és használja ebben a szolgálatban, egyértelmű volt számára. Megértette, hogy még nem hagyhatja abba. Az utóbbi időben leginkább az önkéntes segítői szolgálatot szervezi. Amióta nyugdíjas, nagyobb hangsúlyt kapott a szolgálatában a kékkeresztes tagokkal való személyes találkozás. Számtalan regionális találkozón, csendesnapon jár szerte az országban. Nemcsak testvérként, hanem az elnökség képviseletében is. A kékkeresztes jelvény átadását mindig kedves kötelességei között tartja számon. „Rendszeresen megyek gyógyító hetekre és ahová hívnak bizonyságot tenni.  Hittel vallom: Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek (János evangéliuma 8. rész, 36. vers).  Soli Deo Gloria!”

Cseke Hajnalka

Kapcsolódó cikkünk:

Láthatatlan, elvághatatlan fonál
Boldogsággal gondolok arra a több száz éves fakeretes ágyra, benne a szalmazsákkal! Visszagondolva gyermekkoromra, mindenem megvolt, és tényleg gazdag voltam már akkor is. A szegénység soha nem zavart. Valahogy nem volt az az álmom, hogy gazdag legyek. Mégis, micsoda útravalót kaptam a szüleimtől!