Krisztus betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel... stb., de ez az ő küldetésének alacsonyabb rendű, emberi, csaknem alantas része. Természetfölötti része vérverejték, a ki nem elégített vágyakozás emberi vigasztalásra, a könyörgés, hogy ne kelljen elvesznie, annak érzékelése, hogy Isten magára hagyta. Az elhagyatottság a keresztrefeszítés végső pillanatában: milyen feneketlen mélysége a kölcsönös szeretetnek!
"Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?"
Ez az igazi bizonyíték arra, hogy a kereszténység isteni eredetű.

Ahhoz, hogy valaki igaz legyen, mezítelennek és halottnak kell lennie. Képzelődés nélkül. Ezért van az, hogy az "igaz"-ság mintájának mezítelennek és halottnak kell lennie. Egyedül a kereszt tesz lehetetlenné minden képzeletbeli utánzást. Szükségünk van egy igaz emberre, akit utánozhatunk, hogy az Isten "utánzása" üres szóvá ne váljék, de kell, hogy mi magunk túlsodródjunk az akaráson, ne akarhassuk őt utánozni. A keresztet nem lehet akarni. Akarhatnánk bármily magas fokú aszkétizmust, hősiességet, de nem akarhatjuk a keresztet, az büntetésként kirótt szenvedés.
Akik a keresztrefeszítésben csak Krisztus önfelajánlkozását látják, elhomályosítják a kereszt üdvösségszerző titkát és üdvösségszerző keserűségét. Vágyakozni a vértanúságra - ez még nagyon kevés. A kereszt mérhetetlenül több, mint a vértanúság. A legtisztábban keserű szenvedés, a büntetésként kirótt szenvedés: ez a hitelesség fémjele.
Kereszt. A bűn fája élő fa volt, az élet fája gerenda. Olyasmi, aminek nincs gyümölcse, csak egy magasságot megnyitó mozdulata. "Az emberfiának fel kell emeltetnie, hogy titeket magához vonzzon." Megölhetjük magunkban az életenergiát, hogy csak a magasságot megnyitó mozdulat maradjon belőlünk. A lombok, a virágok megannyi energiafecsérlés, ha csak emelkedni akarunk.. Éva és Ádám az életenergiában akarta keresni az istenséget. Egy élőfán, egy gyümölcsben. De az egy mértani formára ácsolt, halott fán kínálta magát föl nekünk, amelyen egy holttest függ. Istennel való családi összetartozásunk titkát halandóságunkban kell keresnünk. Isten áttöri magát az időnek és a térnek végtelen sűrűjén, hogy elérje és meghódítsa lelkünket. Ha az hagyja, hogy elragadtassék - akár csak egy villámcsapásnyi időtartamra, de tiszta és teljes beleegyezéssel, akkor Isten meghódítja őt. S mikor egészen az övé lesz, ahogyan csak egy tárgy lehet valakinek a tulajdona, akkor elhagyja. Teljesen magára hagyja. Akkor meg neki kell, tapogatózva, áttörnie magát az idő és tér végtelen sűrűjén, keresve azt, akit megszeretett. Így a lélek ellenkező irányban újra bejárja azt az utat, amelyben Isten hozzá eljutott. És ez, ez a kereszt. Isten keresztre szögeztetett annak következtében, hogy véges, a szükségszerűségnek, a térnek és az időnek alávetett lények - gondolkodnak.
Meggondolni, hogy mint gondolkodó és véges lény a megfeszített Isten vagyok.
Hasonlítani Istenhez, de a megfeszített Istenhez.
A mindenható Istenhez - már amennyiben a szükségszerűség fogságába esett.
Prométheusz, az isten, akit megfeszítettek, mert túlságosan szerette az embereket. Hippolytosz, az ember, akinek bűnhődnie kellett, mert túlságosan tiszta volt, és túlságosan szerette az isteneket. Az isteninek és az emberinek ez a közeledése kihívja magára a büntetést. Mi az vagyunk, ami legmesszebb esik Istentől, a végső határon vagyunk, ahonnan teljesen lehetetlen visszatérni hozzá. A mi lényünkben Isten darabokra szakadt. Mi vagyunk Isten keresztje. A szeretet, amellyel Isten minket szeret, passió. Hogyan szerethetné a jó a rosszat szenvedés nélkül? A rossz is szenved, ha a jót szereti. Isten és ember kölcsönös szeretete: szenvedés. Hogy érzékelhessük a köztünk és Isten között húzódó távolságot, Istennek megfeszített rabszolgává kell lennie. Mert mi csak lefelé érzékeljük a távolságokat. Sokkal könnyebb a teremtő Isten helyébe képzelnünk magunkat, mint a megfeszített Krisztuséba. Krisztus szeretetének dimenzióit az Isten és a teremtmény közötti távolság jelöli ki.
A közvetítő szerep magától értetődően szétszaggattatást jelent.


Ezért nem lehet elgondolni, hogy Isten leereszkedjék az emberhez, vagy az ember fölemelkedjék az Istenhez szétszaggattatás nélkül.
At kell törnünk magunkat az idő és tér végtelen sűrűjén: először Istennek, hogy hozzánk jöjjön, mert először ő jön. Isten és ember kapcsolatában a legnagyobb lépést a szeretet teszi meg. Akkorát, amekkora távolságot át kell hidalnia. Hogy a szeretet a lehető legnagyobb legyen, a távolság is a lehető legnagyobb. Ezért nyomulhat el a rossz a legeslegvégső határig, amelyen túl elveszne a jónak még a lehetősége is. Lehetősége van arra, hogy akár meg is érintse ezt a határt. Néha úgy látszik, túl is lépett rajta.

(fotó: Korniss Péter)

Bizonyos értelemben ez Leibniz gondolatának pontos ellentéte. De bizonyára jobban összefér Isten nagyságával, mert ha ő a lehető legjobb világot teremtette volna meg, tovább nem volna sok lehetősége. Isten áttöri magát a világ sűrűjén, hogy eljöjjön hozzánk.
A Passió: a tökéletes, semmi látszatszerűtől meg nem árnyékolt "igaz"-ság létezése. Az "igaz"-ság lényege szerint nemcselekvő valóság. Vagy transzcendensnek vagy szenvedőnek kell lennie. A tisztán természetfölötti "igaz"-ság teljesen meg van fosztva minden érzékelhető segítségtől, még Isten szeretetétől is, amennyiben az észlelhető. Megváltó hatalma annak a szenvedésnek van, amelyben a szenvedés mezítelenné válik és tisztaságában önálló létezővé. Ez üdvösséget szerez a létezésnek. Amint Isten az eucharisztia konszekrációja által jelen van egy darab kenyér érzéki megtapasztalásában, úgy jelen van a legvégső rosszban is a megváltó fájdalom, a kereszt által. A megváltó fájdalomból (el lehet jutni) Istenhez. De nem mint kárpótláshoz vagy vigasztaláshoz. Mint túlsó pillérhez.
Vannak emberek, akiknek minden jól esik, ami Istent hozzájuk közelíti. Nekem minden kedves, ami tőle eltávolít. Közöttünk a mindenség sűrűje, s ehhez csatlakozik még a kereszté.
A fájdalom és az ártatlanság között egyszerre van teljes idegenség és lényegi összetartozás.
Vér a havon. Az ártatlanság és a rossz. Hogy maga a rossz tiszta legyen. Másképp nem lehet tiszta, csak egy ártatlannak szenvedésében. Ha egy ártatlan szenved, a rosszra az üdvösség fényét sugározza rá. Látható képe lesz az ártatlan Istennek. Ezért van az, hogy egy Istennek, aki szereti az embert, és egy embernek, aki szereti Istent, szenvednie kell. Boldog ártatlanság. Ez is valami végtelenül értékes dolog. De ingatag, törékeny boldogság ez, véletlen boldogság. Virágok az almafán. A boldogság nem jár együtt az ártatlansággal. Ártatlannak lenni annyi, mint magunkra venni az egész mindenség súlyát.

Ellensúlyt képezni vele szemben.

Aki mindent kivet magából, kiteszi magát a környező mindenség nyomásának.
Isten vagy hatalmasként vagy tökéletesként adja magát az embereknek - ahogyan ők akarják.

Simone Weil - Jelenits István fordítása