Egy kampány margójára

Ha bajban vagy, ködösíts!
(Halgren megoldása; Murphy törvénykönyve, 114. o.)
Aki ködösít, bajban van.
(Tubes-féle folyomány) 

Az utolsó utáni pillanatban ugyan, de a nov. 3-i Reformátusok Lapja közölte az egyházi tisztújítás püspök- és főgondnok-jelöltjeinek tömör bemutatkozását. Az nem világos, mi szükség volt egy ilyen horderejű és egész egyházunkat érintő kérdésben az írások terjedelmét 30 sorra korlátozni. Akármi is volt az ok, az alábbiakban a 15 jelölt bemutatkozását fogom néhány szempont alapján értékelni (Bölcskei Gusztáv okt. 27-i írását más műfaja miatt figyelmen kívül hagytam). 

Egy 30-soros bemutatkozás olyan, mint egy fontos távirat: alaposan meg kell fontolni, mi kerüljön bele, mi maradjon ki. Mit tartottak fontosnak a jelöltek elmondani a rendelkezésükre álló korlátozott terjedelemben magukról, programjukról? Mit várhatnak a református hívek a bemutatkozások, programok alapján a következő egyházvezetéstől?

 

1. Életút, önéletrajz, életkor

Az életút-önéletrajz kérdését a jelöltek meglehetősen tágan értelmezték. A minimalizmus hívének Hegedüs Loránt és Kuti Csaba mutatkozik: sem családjukról, sem életútjukról nem árulnak el semmit. A minimalisták közé sorolható Márkus Mihály is: csak gyermekei számát tudjuk meg. A maximalizmus táborából is vannak jelöltek: Mészáros István, aki csak életútjáról és családjáról ír, ill. Gyimóthy Géza, Csukás Zoltán és Ábrám Tibor, akiknek egy-egy bekezdés híján írásuk teljes egészében önéletrajzi jellegű. A többiek valahol e két véglet között helyezkednek el. Beszámolóikban az önéletrajz aránya a következőképpen oszlik meg. Szabó István, Nagy Sándor, Németh Tamás: kb. 1/3. Takaró Mihály: kb. 1/2. Börzsönyi József, Csomós József, Virágh Pál: kb. 2/3. Szabó Dániel: kb. 3/4. Míg azon lehet vitatkozni, milyen arány az egészséges, az nehezen belátható, miért számít az olvasó érdeklődésére egy-egy jelölt (Börzsönyi József, Csomós József, Mészáros István) gyermekeinek, vagy Virágh Pál négy ill. Takaró Mihály öt testvérének foglalkozása, még kevésbé, hogy utóbbi nővérei közül Réka hány iskolában, Emma hány hittan-csoportot tanít. Azon túl, hogy teológiailag legalábbis megkérdőjelezhető, valószínűleg szintén nem tekinthető egy jelölt 30-soros bemutatkozásának elengedhetetlen részének, hogy a „keresztségben elsőszülöttként édesapám után a Zoltán nevet és még két nagyapám nevét: Endrét és Imrét kaptam, melyek közül az előbbi, apai nagyapám református lelkész volt" (Csukás Zoltán).

Érthető okokból életrajzukban a jelöltek fontosnak tartják, hogy a múltra hivatkozzanak. Ez fakadhat egy örökség folytatásának kimondott (Szabó István), vagy a „református családfa" felmutatásának (Takaró Mihály, Németh Tamás, Gyimóthy Géza, Börzsönyi József, Ábrám Tibor, Csukás Zoltán, Szabó Dániel, Virágh Pál) szándékából. Minden múltra való hivatkozás különbözik, és igen nehéz világosan meghúzni a vonalat a terméketlen, visszahúzó múltba révedés és a pragmatikus, előremutató múltértelmezés között.

A református hívek joggal lehetnek kíváncsiak jelöltjeik korára, hiszen a kor nemcsak tapasztalatot, hanem munkabírást is jelent. Valamint arra is utalhat, hogy a jelölt mennyire tartozik a „régi" vagy az „új" nemzedék soraiba. Ráadásul az egyházi törvény korlátozza a tisztségviselők korát. Ezért meglepő, hogy a 7 püspökjelölt közül 4 (Hegedüs Loránt, Márkus Mihály, Börzsönyi József, Csomós József), a 8 főgondnok-jelölt közül 2 (Kuti Csaba, Szabó Dániel) életkorát csak találgathatjuk a remélhetőleg ez évezredben készült fénykép alapján.

 

2. Program, jövőkép

Egy „választási kampány" legfontosabb része a jelöltek programja: hogyan képzelik el az előttük álló ciklust, mit folytatnának, miben változtatnának, mit tekintenek a legégetőbb feladatnak? Ha az nem is várható el, hogy minden elképzelésükről részletekbe menő konkrétsággal írjanak, az olvasókat joggal érdeklik az egyházi élet jövőjének számos területével kapcsolatban konkrét elképzelések, amennyire azok 30 sorban kifejthetők.

„Tudom, hogy a múltba nézés nem jár felelősséggel, szemben a jövőbe tekintéssel, amely már felelősséget, a számonkérés felelősségét hordozza magában..." - vallja Virágh Pál főgondnok-jelölt. E kijelentés után sajnálatos, hogy semmit nem olvasunk a jelölt jövőtervéről. Ezzel nincs egyedül. Hegedüs Loránt püspök ugyan ígéretesen kezdi, amikor az egyházat a széthullás veszélyében látja, de hogy mit tett vagy szándékozik tenni a veszély ellen, nem derül ki. „Programunk az eddigi tényeken alapul...", ám a „tények" listája után maga a program az olvasó elképzelésére van bízva. Dunántúli kollégája a jövő feladatait illetően szinte teljesen individuál-etikai szempontokra szorítkozik: napi bibliaolvasás és imádkozás, istentisztelet látogatása, az úrvacsora lelki erőforrásként való felfedezése.

Takaró Mihály szeme előtt „hármas cél megvalósítása" lebeg: „Isten országának építése kiemelten a misszió által is, egyházunk gyarapítása, és a magyarság ügyének szívós, kitartó szolgálata." Mivel azonban a továbbiakból nem derül ki, Isten országát hogyan kívánja építeni a misszió által is, egyházunkat miként akarja gyarapítani, ill. a magyarság ügyét hogyan óhajtja szolgálni, a hármas cél az általánosságok ködébe vész. Ennél valamivel konkrétabb Németh Tamás: a gyülekezetek lelki épülése, „a magukat elhagyottnak érző kicsi közösségek erősítése, lelkipásztorok lelki támogatása, gondozása", a krisztusi egység megőrzése, a gyülekezetek egymással való kapcsolata, a lelkészek közössége, a református hitvallásos öntudat és erkölcsi tartás művelése. Legkonkrétabb minden bizonnyal „az egyházkerület jövendőjét munkáló koncepció kidolgozását" célzó javaslata. Programja az egyházi élet számos területét felöleli, ám éppen emiatt kénytelen az olvasó általánosságokkal beérni.

Szintén általános célt tűz ki Gyimóthy Géza: a „gyülekezetek kapcsolatát szorosabbá tenni". „Csomagtervvel" azonban nem terheli az olvasót. Jóval konkrétabb vetélytársa, Kuti Csaba célkitűzése: „a református hittanoktatás lehetőségét biztosítanunk kell minden iskolás gyermek számára!" Hogy ennek törvényi, felekezeti és gyakorlati akadályait miként küzdené le, valószínűleg még kidolgozásra vár.

Börzsönyi József legkonkrétabb javaslatai a családgondozói központ, az egyetemi lelkészség, továbbá „a városi gyülekezetekben is elősegíteni, hogy új munkatársak segítségével, a városokban szolgálók missziói feladatukat betöltve eljuthassanak az evangéliummal a városokba kerültek sokaságához." Az iskolaügy, hitoktatás, diakónia és kórházlelkészség terén elvégzendők viszont homályosak maradnak. Sajnálatos, hogy esperesként egyházmegyéje újjászervezésében és irányításában elismert munkája ellenére Csomós József legkonkrétabb javaslata „a törvényes rend jól szervezett, átlátható és számonkérhető" volta, ennek konkrétsága azonban elvész az egyházjogi hivatkozások közt. Ábrám Tibor írásából nem derül ki, milyen „kis lépést" tegyünk meg naponként az elérendő cél felé. Szabó Dániel programja szintén nemigen lép túl az általánosságokon. A legkevesebbet az olvasó Csukás Zoltán dialektikus soraiból („Imádságos vágyam, hogy keresztyénként legyünk magyarok és magyarokként keresztyének, hogy a magyarság ezen belül református anyaszentegyházunk valóban Isten képe, s nem a megosztottság és a visszavonások népe lenne"), ill. Mészáros Istvánéiból tud meg, aki a bemutatkozást szigorúan önéletrajznak tekinti, így programról nem ír.

A jövőkép tekintetében a beszámolók közül kettő közelíti meg leginkább, ami egy kampány során elvárható programhoz hasonlít, mely nem elégszik meg általánosságokkal, hanem koncepciót is körvonalaz. Nagy Sándor kritikája egyben változtatási szándékot is megfogalmaz: „A Magyarországi Református Egyház belső egységét személyek egymás közötti vitái rombolják, melyek miatt nem jut idő és energia a tényleges tennivalók teljes körének megbeszélésére, továbbá vállalt nagy feladataink maradéktalan teljesítésére. Egyes szolgatársak meg nem engedhető fenyegetettségben is élnek." Pozitívabb megfogalmazásban mindez egy olyan „elnökségi négyes létrehozását" teszi szükségessé, „melyre a másokra is kisugárzó bizalmi, testvéri, munkatársi légkör a jellemző, és az önkényes és rögtönzött személyi döntések helyett előkészített és megalapozott testületi határozatok születnek, és ezek meg is valósulnak. Mindezeket időben és követhetően dokumentáljuk, hogy minden érintett időben megismerhesse. Mindent megteszek azért, hogy megszűnjön hatalmi testület lenni az egyházkerületi elnökség, és még egyszer sor ne kerülhessen arra, hogy bárki szolgatársát koncepcionális eljárás alá vonhassa." E néhány sorból még jónéhány kérdésre nem derül fény, s némely olvasó azt is vitathatja, hogy ezek-e egy főgondnoki program legégetőbb kérdései. Ám ahhoz kétség aligha fér, hogy Nagy Sándor konkrét tervet vázolt elénk, melyet egy sajátos egyházpolitikai helyzet tesz szükségessé.

Szabó István terve az egyházi élet több területét lefedi. Az elmúlt 12 év eredményeinek elismerése után felteszi a kérdést: „Hogyan tudjuk megtérésre, krisztusi életre meghívni azokat, akik a népszámláláskor reformátusnak mondták magukat, de mi nem tudunk róluk?" Válasszal sem marad adós: „Terveznünk kell új gyülekezetek, iskolák, intézmények szervezését, a nehéz helyzetben levők megerősítését és a virágzók továbbépítését. [...] Döntőnek tartom a lelkészek lelkigondozását, a megfáradtak segítését, a jövendő lelkésznemzedékek református tanfegyelem és minőségeszmények szerinti nevelését, a lelkészi kollegialitást és testvéri közösség építését, élő hitű presbiterek, gyülekezeti munkások képzését és teljesebb körű bevonását a misszióba. A döntéshozatalban a közösségi vezetés református elveit, a döntésre jogosultak tényleges bevonását tartom mérvadónak." Szabó István e néhány sorban viszonylagos konkrétsággal fejti ki az egyházvezetésnek a gyülekezet- és iskolaszervezés, a gyülekezeti élet megszervezése terén vagy a lelkészek között végzendő feladatait éppúgy, mint az egyházvezetésről alkotott elképzelését.

 

3. Általánosságok, homályos, érthetetlen megfogalmazások

Az általánosságok, nehezen érthető kifejezések, ködös megfogalmazások, teológiai közhelyek sajnos nemcsak a programokra jellemzők. Hogy Hegedüs Loránt miért nem tudja közérthetőbben mondani „az Evangélium szerint elkötelezett egyházi, nemzeti és egyetemes emberi meghatározottságú, közösségi egyházvezetési irányt", és mit ért azon, hogy a „nélkülözhetetlen beérlelés és befejezés után helyesen és visszavonhatatlanul következik majd az új generációnak folyamatosságot és újulást is gyakorló újrakezdése", talán nemcsak számomra rejtély. Takaró Mihály megválasztása esetén feladatának tekintené „a missziói munka kiterjesztését és megerősítését minden területen." A közhelyszerű megfogalmazás szerencsére lehetővé teszi, hogy ezt mindenki úgy értse, ahogy szeretné.

Az egyszerű hívő azt gondolná, „gyülekezeteink megmaradásának és erősödésének az alapjait" nem az elmúlt 12 esztendő dunántúli egyházvezetése vagy egyházi tevékenysége rakta le, hanem akik a keresztyénséget Magyarországra hozták, de legalábbis a magyar reformátorok. Továbbá, mivel az olvasó nem tudja, mit jelent az egyházat gyengeségében is erősnek, szegénységében is gazdagnak látni, nem tudja, ez csak a bajok szőnyeg alá söprése vagy dialektikus szómágia. S ha ezek után Márkus Mihály még hozzáteszi, hogy az egyház „szép feladatok előtt áll. A diakónia, a missziói munkaágak, a tudományos munka, az iskolák működése - mind ezt igazolja", az vagy megint csak megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy mik is azok a szép feladatok ezeken a területeken, vagy pedig egy napnál világosabb ténynek kopernikuszi fordulatként történő bejelentése.

Vonatkozási pont nélkül bibliai igék idézése is közhelyes idézgetéssé válik. Dicséretes Gyimóthy Géza szándéka s annak bibliai alátámasztása, ti. a „gyülekezetek kapcsolatát szorosabbá tenni, hogy 'egymás terhét hordozhassuk.'" De hogy ez milyen egzegetikai vagy ekkléziológiai kapcsolatban áll a Máté 18:20-szal, „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük", nem derül ki.

Szabó Dániel írásában nem világos, valahányszor testvéreiről ír, vér szerinti vagy lelki testvérekre gondol-e. Ettől eltekintve, számára a nagy kérdés az, hogy gyülekezeteink „meg tudnak-e újulni a Lélek által, s hogy intézményeink és minden kialakított közösségi keretünk feltöltődik-e Krisztus evangéliumának programjával". Ezután az olvasó e program ismertetését várná: miként képzeli azt a jelölt? Ám néhány ébredési időkből származó egyetemes igazság s Isten szuverenitásának kiemelésén (Ézsaiás 41:4) kívül semmi kézzelfoghatót nem kapunk.

 

4. Összegzés

Homályos, többértelmű, esetenként érthetetlen megfogalmazások és közhelyek legfeljebb arra jók, hogy a számonkérést lehetetlenné tegyék. Amennyiben egy programot vagy annak egy pontját bárki tetszés szerint értheti, az régen rosszat jelent a programra nézve. Ha országgyűlési választásokon egy párt ilyen programmal állna elő, még az „említési küszöböt" sem érné el.

A püspök- és főgondnok-jelöltek bemutatkozásai tükröt tartanak az egyház elé: mint jelenlegi és jövendő egyházi tisztségviselők és vezetők egyházunk vezetésébe és életébe, az elmúlt ciklus(ok)ba és az egyház előtt álló feladatokba engednek bepillantást. A legtöbb jelölt programja elveszett az általánosságok, rosszabb esetben közhelyszerűségek ködében. A református hívekben ezért felmerülhet a kérdés: Jövendő egyházi vezetőink programjait, jövőképét a semmitmondó célok, elképzelés-nélküliség jellemzi? Ezt látszik alátámasztani az is, hogy több jelölt saját személyét és programját inkább a múlt felől igyekezett meghatározni, semmint a jövő kihívásai felől. Hogy mit tett ő, családja vagy az egyház az elmúlt években, évtizedekben, meghatározóbbnak tűnik a következő 6 évre készülve, mint hogy mit lehet és kell tenni ez idő alatt. S ágaskodik a kérdés: Vajon nem a református egyház egészét, múltbafordulását, céltalanságát és válságát láthatjuk-e itt dióhéjban?

A református egyházban bárminémű „kampány" mindezidáig ismeretlen volt. Ezért ez a „kampányforduló" pozitívumaival, negatívumaival együtt is tanulságos és hasznos volt. Mindannyian reméljük, hogy a tanulságok levonása után, a jót megtartva, a hibákon pedig javítva legközelebb jobb kampánynak leszünk tanúi.