Többtagú bizottság felvételizteti a teológiára jelentkezőket. Hogyan mérik fel, hogy ki alkalmas lelkészi szolgálatra?

Talán meglepő lesz, amit mondok, de ezt nem igazán lehet felmérni. A felvételi alatt csupán egy pillanatképet kapunk a jelentkezőről: megismerhetjük az értelmi képességeit, oktatási hátterét, előképzettségét és az aktuális lelki állapotát.

Hogyan áll összefüggésben a középiskolai tanulmányi eredmény – a magyar-, a matematika- vagy a fizikajegy – azzal, hogy valaki milyen lelkipásztorrá válik?

Még az egyetem évei alatt sem derül ki pontosan, hogy ki milyen lesz kint a terepen. A felvételizők pszichológiai felmérésen is részt vesznek, ezzel azokat szeretnénk kiszűrni, akiknek nem ajánlott ez a pálya. Személyes tapasztalat, hogy amikor a teológián tanultam, voltak olyan teológustársaim, akik lehetetlenül viselkedtek az egyetemi évek alatt, és el sem tudtuk képzelni róluk, hogy jó lelkipásztorokká válhatnak. Mégis odaadó lelkészek, fantasztikus közösségszervezők lettek, tisztelik, becsülik őket a szolgálati helyükön. Munkájukban nyoma sincs az egyetemi évek alatt tapasztalt nemtörődömségnek. Van azonban példa az ellenkezőjére is, vagyis lelkes, szorgalmas, buzgón imádkozó társaink közül nem mindenki vált jó lelkipásztorrá, néhányak keze alatt közösségek mentek tönkre. Isten kegyelme tesz lelkipásztorrá.

Nem gondolja, hogy tizennyolc évesen túl korán kezdik meg a fiatalok a teológiát? Talán önöknek is könnyebb feladatuk lenne érettebb személyiségekkel.

Általánosságban elmondható, hogy akik nem rögtön az érettségi után kezdik a teológiát, könnyebben belefolynak az elméleti vitákba, párbeszédekbe, szívesebben kérdeznek az órákon és aktívabbak a közösségszervezésben is. Könnyebben lehet együttműködni velük az órákon. Két évvel ezelőtt Szabó István püspök úrral betekinthettünk az észak-írországi teológiai oktatásba Belfastban. Fontos különbség a hazai gyakorlathoz képest, hogy ott csak egyetem elvégzését követően, diploma birtokában lehet teológiára jelentkezni. A teológusok továbbtanulását a helyi gyülekezet támogatja és finanszírozza, valamint igazolják azt is, hogy az illető alkalmas a lelkipásztori szolgálatra.

Eljátszottak a gondolattal, hogyan működne az észak-ír gyakorlat itthon?

Nekünk, tanároknak egyszerűbb lenne a dolgunk és kisebb a felelősségünk, hiszen érettebb személyiségekkel dolgoznánk, akik ráadásul már átmentek a gyülekezetek szűrőjén is. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a mi gyülekezeteink mindegyike érett lenne hasonló, fajsúlyos döntések meghozatalára.

Mi a tapasztalata, kik jelentkeznek a teológiára? Inkább lelkészcsaládok gyerekei, vagy érkeznek az egyháztól távolabb szocializálódó fiatalok?

Az utóbbi években egyre kevesebb lelkészgyerek jelentkezik a teológiára. Ugyanakkor az is látszik, hogy akik más kultúrából érkeznek hozzánk, sokkal kevesebb reális elképzeléssel rendelkeznek a lelkészi szolgálatról, mint akik ebbe nőttek bele. A lelkészgyerekek életük negyedét „leszolgálták”, hiszen a lelkipásztor egész családjával ott él a gyülekezetben. Gyerekkoromban én is húztam a harangot, nyitottam a templomajtót, toltam a havat, takarítottam a gyülekezeti termet. Közben azt is megtanultam elfogadni, hogy a gyülekezetben különböző véleményeket fogalmaztak meg rólam, a lelkész fiáról. Aki „civilként” jelentkezik a teológiára, sokszor csak a szép oldalát látja a lelkészségnek, a nehézségeket nem, ezért könnyen csalódás érheti a pályán.  A lelkészi szolgálatban számos probléma éppen abból adódik, hogy a hallgatók nem jól mérik fel a leendő szolgálati területüket. Egyházmegyei tanácsosként sokszor látom, hogy beleroppannak emberek abba, hogy a lelkészség nem a valódi útjuk.

Azt mondja, hogy egyre kevesebb lelkészgyerek jelentkezik a teológiára, ez azt is jelenti, hogy aki ismeri a szolgálat kihívásait, annak egyre kevésbé vonzó a lelkészi pálya?

A mostani generáció teljesen másként gondolkodik, mint mi vagy az elődeink. Mi még azt tanultuk, hogy a lelkészi szolgálat huszonnégy órás, nem lehet bezárni a parókia ajtaját, és késő este is föl kell venni a telefont. Napjainkban a fiatalok többsége a világi trendnek megfelelően gyorsan felfelé ívelő karrierre vágyik, sőt, sokan még erre sem, egyszerűen csak rengeteg pénzt akarnak keresni. Ebből a szempontból talán jó is, hogy nincs kidolgozott lelkészi életpályamodell, másrészt viszont rossz is, mert akinek fontos egy kiszámítható, áttekinthető életút, nem látja előre, hogy honnan hová juthat el. Érthető, hogy bizonyos szolgálati helyek nem vonzóak a fiatalok számára: a kihalófélben lévő falvakban már csak temetni lehet, nincsenek esküvők, keresztelők, a lelkipásztorok pedig szerényen, sőt, szegényen élnek.

Értem a világi trendet, miszerint az emberek többsége sokat akar keresni, lehetőleg nem túl nagy energiabefektetéssel, szeretnének szép házban élni, nagy kocsival járni, és jól érezni magukat. De mivel lehet meggyőzni a fiatalokat, hogy nem feltétlenül ez a fajta jólét az emberi élet értelme?

Pont ezzel a mondattal, vagyis azzal, hogy megmutassuk: az emberi élet lényege nem a siker és a csillogás, hanem megtalálni az isteni célt, amiért érdemes élni. Micsoda siker egy szeretetteljes, jó közösséget építeni, ami kifelé is világít, segít és példát mutat a helyi közösségeknek. Ezekben az „apróságokban” fedezhetjük fel Isten akaratát és találhatjuk meg a saját, belső csillogásunkat és békességünket is.

18 évesen ezt még nem nagyon lehet tudni…

Ezzel egyetértek, ennek ellenére minden évben érkeznek hozzánk olyan fiatalok, akik pontosan értik és tudják ezt. Abban viszont igaza van, hogy nagyon kevés ilyen fiatal akad.

A teológián végzett hallgatók jellemzően lelkészként szolgálnak, vagy más területen hasznosítják a teológiai diplomájukat?

Változott a rendszer, mióta a Magyarországi Református Egyház bevezette a központi lelkészképesítést. A Károli gyakorlatilag ugyanolyan MA, bölcsész típusú diplomát ad ki, mint bármely más intézmény, de fontos különbség, hogy a képzés feljogosítja a hallgatókat arra, hogy lelkészképesítő vizsgát tehessenek. Ez azonban nem kötelező. A kétezres évek elején nagy divat volt, hogy a cégek „halásztak” a teológusaink közül, és sokakat elvittek kis- és közepes vállalkozásokhoz PR, HR vagy lelkigondozó-vonalra, de ismerek olyanokat is, akik újságírók lettek. Ma már a médiaszakok elterjedésével megváltozott a helyzet.

Pedig azt gondoltam, hogy azok a cégek, amelyek magas etikai mérce szerint működnek, szívesen fogadnak munkatársakat a teológiáról…

Nem igazán látom ezt a fajta érdeklődést. A nálunk végző hallgatók döntő többsége lelkész lesz. Az már más kérdés, hogy az egyház mely területen alkalmazza őket: gyülekezetbe kerülnek vagy a társadalmi misszióknál dolgoznak.

A Károli Hittudományi Karán nem csak lelkipásztorokat képeznek. Mi a helyzet a hittanoktatókkal? Mennyire kapott nagy lendületet az erre irányuló képzés a korábbi törvényi változásokkal, vagyis a kötelezően választható etika- és hittanoktatás bevezetésével?

A hittanoktatás általános elnevezés, az erre irányuló képzés két részre bomlik: akik általános iskolában oktatnak hittant, egy BA diplomát adó, hároméves katechéta-, azaz lelkipásztori munkatársképzésen vesznek részt. A felső tagozaton, illetve középiskolákban tanítók számára a hittantanár–nevelőtanár szakot vezettük be. Az új törvényi szabályozás ott adott nagy lendületet, hogy visszahozták a szakpáros lehetőségét, így a hittan mellé felvehetnek még különböző szakokat.

Mi a helyzet a levelező vallástanár mesterképzéssel?

Itt folyamatosan nagyjából 20 hallgatónk van. A katechétadiplomával érkezőknek négy féléves képzés után tudjuk biztosítani a hittantanár–nevelőtanár diplomát. A lelkipásztorok két féléves képzéssel tudják ugyanezt a diplomát megszerezni.

Furcsa, hogy egy református lelkipásztornak, aki hat évig tanult teológiát, el kell végeznie egy külön vallástanári szakot, hogy gimnáziumban vagy felső tagozatban taníthasson.

Erre azért van szükség, mert a lelkipásztori képzésben nem tudunk annyi pedagógiát oktatni, amennyi a tanításhoz szükséges. Márpedig a különböző korosztályú gyerekek eltérő bánásmódot igényelnek, így szükség van a pedagógiára és a pszichológiára, vagy közkedvelt nevén a pepszire.

A csekély érdeklődés miatt megszüntették a protestáns teológus szakot. Mi volt a céljuk ezzel a képzéssel, és vajon miért nem jöttek a hallgatók?

A 12 évvel ezelőtt indult protestáns teológus szakot azoknak szántuk, akik érdeklődnek a teológia iránt, de nem akarnak lelkészként szolgálni. Az ötéves képzéssel református egyházi értelmiséget szerettünk volna képezni, stabil teológiai háttérrel, görög, héber és latin nyelvismerettel. Talán a nyelveken bukott meg a szak. Az első évfolyamon még tíz hallgatóból nyolc diplomázott, a későbbi jelentkezők azonban szép lassan elvéreztek, és nem tudták befejezni az egyetemet. Érdekes, hogy más felekezeteknél igen nagy számú hallgató tanul levelező teológus szakon. Most nálunk is folyik a tervezgetés, hogy osztott formában indíthatnánk egy teológia BA-t és MA-t.

Több mint egy éve tölti be a stratégiai rektorhelyettesi posztot, így a korábbinál is nagyobb rálátása van az egyetem életére. A HVG tavalyi különszámában azt olvashattuk, hogy az oktatói kiválóság rangsorában 11., a hallgatói kiválóságéban 12. a Károli. Mit mutatnak ezek a számok?

Bár az általános hallgatói létszám csökken, a Károli tavaly és idén is növelte a jelentkezőinek számát. Ez jelzi az egyetem vonzását. Gyakoroljunk azonban önkritikát is: a közösségépítés terén még számos teendőnk van. A teológia speciális terület, de jelenleg a magyarországi teológiák közül a Károli a legvonzóbb.

Talán szerepet játszik benne a budapesti elhelyezkedés is.

Természetesen ez is benne van, jól példázza ezt a tanítóképzés, hiszen amíg csak Nagykőrösön működött a tanítóképző karunk, nem fejlődött. Amióta Budapesten is elindítottuk a tanítóképzést, 3-400 jelentkezőnk van, ez pedig sikertörténet. A Károli az általános iskolai pedagógusképzésben a második legnagyobb intézmény Magyarországon, a Bölcsészettudományi Kar pedig számos olyan képzési lehetőséget kínál, amit mások nem. Az oktatásban is egyre fontosabb a minőség, így erre törekszünk, de emellett ösztöndíjakkal, közösségi programokkal próbáljuk minél vonzóbbá tenni az egyetemet. Hangsúlyt helyezünk a hitéletre, az egyetemi lelkészünk a bölcsészeknél és a jogászoknál is tevékenykedik.

Az oktatóik kapcsolódnak valamilyen formában az egyházhoz?

Szeretnénk minden állásra a lehető legjobb kollégát megszerezni, ez persze nem feltétlenül sikerül. Nem biztos, hogy az adott szakterületnek éppen egy hívő, református oktató a legmagasabb nívójú képviselője. A munkaszerződésekben azonban benne foglaltatik, hogy az oktató egyetért az egyetem által képviselt értékekkel.

Idén nyáron lejár a második dékáni ciklusa. Ha visszatekint az elmúlt évekre, mire emlékezik vissza szívesen? Hogyan értékeli ezt az időszakot?

Nagyon fontos egy intézmény tárgyi, anyagi fejlődése, ami alapján számos dolgot meg lehet állapítani, de a Hittudományi Karon sokkal fontosabb, hogy milyen a hallgatói, az oktatói és a kollegiális közösség. Leginkább ez mutatja meg, hogy egy vezető hogyan tudja pásztorolni a saját munkatársait. A célom egy részét sikerült elérni, mert kialakult egy közösen gondolkodó és egymásért imádkozni tudó közösség. Sok veszteséget éltünk meg az elmúlt hat évben, kollégák, hallgatók és hozzátartozók mentek el közülünk. Sokat sírtunk és imádkoztunk együtt, megtapasztaltuk, hogy Isten meghallgatja imádságainkat, és megtanultuk elfogadni azt is, ha nem talált meghallgatásra a könyörgésünk. Most is az egyik legnehezebb feladat, hogy új kollégákat találjunk a megüresedett helyekre.

Kocsev Miklós lesz az utódja a dékáni székben. Természetesen nem kívánom, hogy a médián keresztül üzenjen neki, de ha néhány gondolatot megfogalmazhatna számára, mi lenne az?

A Károli a diákokért van. Igyekezzen nyitott lenni, figyelni a kéréseikre, elképzeléseikre. Csak velük együtt, közösen lehet dolgozni és alkotni. A kollégák felé is a nyitottságot hangsúlyoznám, de mivel Miklós magas szintű lelkigondozói képzettséggel rendelkezik, nem gondolom, hogy nekem kellene ezen a téren tanácsokat adni. Biztos vagyok benne, hogy jó dékán lesz.

Fekete Zsuzsa
Képek: Füle Tamás