Graffiti és reformáció

Történetmesélő város- és vártemplomfalak – könnyű lesz kitalálni: ez a rövid írás Wittenbergről szól. Az Elba partján fekvő városka, amely a folyóhordta hófehér homokbuckákról kapta nevét, nagy síkságon terül el Németország északkeleti részén, így a földrajzban nem járatos utazó, amikor a városba ér, könnyen átérezheti azt a csalódottságot, amelyet az ide kiküldött Luther Márton érzett, aki Erfurt városából került ide egyetemi tanárnak. Hegy ugyanis közel s távol sehol – bár Luthert elsősorban nem ez bántotta.

A hallgatag tájnál annál inkább beszédesek a kapuk és falak: nem csak a vártemplom igehirdető tornyára és a kilencvenöt tételt tartalmazó kapura gondolok itt. 2014 májusában egy nagyobb projekt keretében graffitiművészek vették birtokba a település tűzfalait – alkotásaik körbejárásához nem árt egy bicikli, valamint legalább fél nap szabadidő. Ha ennyi nem adatik, akkor érdemes járni egyet a Sternstrassén, és legalább párat megismerni közülük – bár nem mindegyikük kapcsolódik közvetlenül a reformáció történetéhez, mégis legnagyobb részük hitvalló falfestmény, művészi alkotás.

A graffitiről legtöbbeknek a rongálás, a vandalizmus jut eszükbe – itt azonban korántsem erről van szó. A tapasztalatok szerint a panelfelújításokkor a házakon elhelyezett színek, minták jelentősen javítják az ott lakók életminőségét: egyszerűen attól, hogy lakótömbjük többé nem valamely nagy, arctalan tömeg része, hanem hordoz valamilyen képet, megkülönböztethető lesz. A wittenbergi graffitik is hasonló céllal születtek: ezért dolgoznak fel olyan eseményeket, amelyek a wittenbergi, tágabban keletnémet emlékezetközösségnek fontosak.

Az egyik ilyen képen például a tizenkilenc éves Conrad Schumann óriási alakja ugrik a Sternstrasséra a szögesdróton át. A graffiti a hidegháború egyik ikonikus fotójának állít emléket: „a szabadság ugrásának”, amelyet 1961. augusztus 15-én hajtott végre az NDK- határőr katona az akkor kétnapos, még nem betonból, csak szögesdrótból álló berlini falról, megszökve Kelet-Berlinből. Mi közünk nekünk mindehhez? Hogyan lesz ez a fiatalember a mi hősünk is? Például a szívélyes fogadtatást tapasztalva, amelyet a valamikori NDK területén magyarként kapunk. Az ország e részén ugyanis elevenen emlékeznek még a Balatonra, ahol végre találkozhattak a nyugatnémet oldalra került rokonaikkal, valamint az 1989-es páneurópai piknik lázas, feszültségteljes történelmi pillanataira, amikor néhány órára megnyílt a vasfüggöny a magyar–osztrák határon, reményt adva a Magyarországon veszteglő NDK-sok százainak, hogy hamarosan újra egyesül Németország. Ez az időszak, ez a de- és az azóta végbement (de napjainkig tartó) társadalmi re-formáció a mai napig élő és eleven sokak emlékezetében.

Másik, részben nagyon egyéni, másrészt nagyon is egyetemes átformálódásra emlékeztet az onnan pár száz méterre lévő, hatalmas Superman-ábrázolás: a piros sugarakat lövellő tekintetű, lóháton ülő hős deréktól lefelé magatehetetlen, cseppfolyós anyagként csorog alá a házfalon. A karaktert alakító színész, Christopher Reeve 1995-ben szenvedett súlyos balesetet egy lóversenyen, ahol a harmadik akadálynál lova megtorpant, és levetette őt magáról. Így került a valamikor Supermant játszó Reeve nyeregből tolószékbe, nyaktól lefelé megbénulva. Az elfolyó idő furcsa memento mori a hatalmas képen.

A két falfestmény között félúton valódi reformációs tűzfalra lelünk: Husz Jánosnak állít emléket az óriási festmény. A huszitizmus atyját – akinek vezetékneve csehül libát jelent – hatszázkét éve, 1415. július 6-án égették meg Konstanzban. A neki tulajdonított mondás – amely valószínűleg sokkal inkább Luther Mártontól származik, és amelynek jövendölését magára vonatkoztatta – szintén ott olvasható a falon: „Ma megégettek egy ludat, száz év múlva azonban egy hattyú jön majd, akit nem égethettek meg.”

Olyan lesz Wittenberg ezektől és társaiktól, mint egy nagy képeskönyv. És így, a képeskönyv lapjaiként szervesebben kapcsolódnak a nemrég épült lakótelepek a több száz éves, történelmi városhoz, mint kapcsolódhatnának bárhogy. A képekkel ó és új egy nagy, közös tanúságtétel lesz, a reformáció története nem ér véget a csendes belvárossal, hanem folytatódik – úgy, ahogy annak idején is lehetett: együtt az akkori kor, akkori ember történeteivel, fájdalmaival, örömeivel, hőseivel, bukásaival. Jó példa ez, mit kezdjünk évszázados örökségünkkel – bízva abban, ha formabontó módon is, de igenis identitást adhat az újabb nemzedéknek.


Ha ott járunk Wittenbergben a reformáció ötszázadik évében, ne kerüljük el a belvárost sem! Az első, nagy üzenet (a világörökség része) szinte már az Elba-partról látszik: Erős vár a mi Istenünk. Aztán az utcákon járva-kelve kis fehér táblákon tűnnek fel azok nevei, akik valaha éltek, tanultak vagy legalább jártak a reformáció kora előtt oly jelentéktelen városkában – Shakespeare-től Sylvester Jánosig hosszú az ismerős nevek sora. Ne hagyjuk ki sétánkból a csendes sikátorokat sem: kedves meglepetésként naiv festményeket találhatunk a vártemplomról és a városi templomról is. Ha úgy tetszik, hitvalló falfestményeket szerte a város nagy szabadtéri galériájában. Nem vandalizmus ez, inkább valamiféle nyelvi fordulat: hozzáférhetővé teszi az utca nívós vagy naiv művészeinek és nézőiknek a reformáció nagy narratíváját.

Szöveg és fotók: Bagdán Zsuzsanna