Kétdimenziós áldás

Vajon milyen örökséget hagyhat unokáira az az ember, aki súlyos terheket cipelt? Egyáltalán, van-e folytonosság az egymást követő generációk életében? És vajon szárba szökkenhet-e az elvetett mag, ha semmi jele annak, hogy valaha kikel? Ezekről kérdeztük az alig több mint egy éve elhunyt Pánczél Tivadar református lelkész unokáját, Pánczél Csilla közgazdászt.

Sokan pótnagypapájukként tekintettek rá, másoknak lelkészként nyújtott követendő példát. Szerettük volna megkérdezni arról, mit jelent számára a Krisztus-követő élet, az emberek szeretete és szolgálata, amelyért annyi áldozatot volt kész hozni. Ezt már nem tehettük meg, Pánczél Tivadar rákosszentmihály–sashalmi református lelkész 2016 őszén a mennyei hazába költözött. Interjúnk kettős céllal született: szerettünk volna rá emlékezni, és azt is megtudni, mit hagyott örökségül az utána jövő nemzedékek számára. Különös tekintettel arra, hogy vajon egy fiatal felnőtt, az Y generáció tagja életét hogyan gazdagítja a nagyatyai örökség. Kérdéseinkre Pánczél Csilla közgazdász válaszolt, aki nemcsak apai nagyapjáról, de nagymamájáról, Pánczél Tivadar hű társáról, Kovács Ágota gyógypedagógusról is mesélt. És, persze, arról, ősei életpéldája milyen kihívások elé állítja és milyen harcoktól óvta meg őt.     

Milyen embernek ismerted a nagyapádat?

Nagyapa derűs ember volt, mindig viccelt, de sohasem valaki kárára. Nagyon jókat lehetett nevetni vele, a nehézségeket is humoros könnyedséggel kezelte. Élettel volt betelve.

A nagymamámmal komoly életművet hagytak maguk mögött. Nyugdíjasként is aktív életet éltek, ugyanakkor fel voltak készülve arra, hogy az Úr bármikor hazaszólítja őket. Éppen a 60. házassági évfordulójukra készültek, amikor nagyapám azt mondta, ez szép lezárás lenne, utána ő már boldogan költözhetne haza. Erre anyukám rávágta, hogy ilyet ne is mondjon, mire nagyapa jóízűen kacagni kezdett, és azt mondta: nem az élet az abszolút dolog, hanem Krisztussal betelni. Miközben természetesen ölelte magához, hogy ő valamiért iderendeltetett, aközben nagyon vágyott azzal lenni, akit a legjobban szeret. Számára természetes volt mindig Krisztusról beszélni, ugyanakkor élni az életet. Itt, a földön az emberek, az örök életben pedig Krisztus – így volt kerek egész az élete.

Gyakran hallani, hogy a szülők, nagyszülők leghitelesebb tanítása nem az, amit megpróbálnak szavakkal összefoglalni, hanem az a példa, amit az utódok elé élnek. Mi az, ami nagyapád példájából beépült az életedbe, és tanácsolt-e valamit, amit megfogadtál?

Ő nem tanított minket direktben, inkább az élete és a beszélgetéseink tanítottak. Nekünk akkor lett intenzívebb a kapcsolatunk, amikor ő és a nagymamám nyugdíjba vonultak, korábban a gyülekezet lekötötte az energiáikat.

Az említett 60. házassági évfordulón nagyapa elmondta, hogy sokan sokféle dolgot mondtak sikernek az életét látva, de ő azt gondolja, hogy ezek közül a házassága a legnagyobb siker. Én is ezt láttam. Nekem nehéz csak nagyapáról beszélni, mert teljesen hozzákapcsolódik a nagymamám. Ők egy entitás voltak ebben a világban, a szolgálatban is gyönyörűen kiegészítették egymást. Emlékszem, amikor átmentünk hozzájuk, a vendéglátást is úgy csinálták együtt, hogy szótlanul tették a maguk dolgát, nem vették ki egymás kezéből a munkát, egyértelmű volt, kinek mi a feladata. Mérhetetlen összhang volt köztük. Sokat meséltek arról, hogyan tanulták meg egymást, és egyszerűen csak kinevették saját magukat, amikor volt köztük valami félreértés. Idős éveikben már nem is igazán adódott ilyen, legfeljebb abból, hogy esetleg nem hallották jól egymást. Azt is hahotázva mesélték el, hogy milyen jót röhögtek egymáson. Tudom, hogy azért lehetett ilyen jó a házasságuk, mert hajlandóak voltak csiszolódni egymáshoz. Nagymamám sokat beszélt arról, hogy meg kellett tanulnia nem tartogatni a haragot. Nagyapámnak pedig saját bevallása szerint a türelmet kellett megtanulnia.

A nagymamád ezen kívül mit tehetett azért, hogy harmonikus legyen a házassága, a családi élete? Nőként talán ez is példaértékű lehet számodra.

Azt hiszem, ő azt tanulta meg leginkább, hogy ne terhelje felesleges zsémbeskedéssel a nagyapámat, vagy, ahogy ma mondjuk, ne ventilláljon feleslegesen neki. (A ventilláció a felgyülemlett feszültség vagy negatív érzelmek kiadását, levezetését jelenti – a szerk.) A legtöbb nőnek az a természetes, ha ventillál, nekem is. Az, hogy közöttük olyan mély és őszinte kapcsolat volt, abból adódott, hogy a nagymamám nem elhallgatott dolgokat, hanem megtanulta elkülöníteni, mi az, amit ő egyedül Istennel tud magán csiszolni.

A másik, hogy állandóan azt nézte, hol tud nagyapámnak segíteni: mi a kedvenc étele, mire van szüksége. Emlékszem, egyszer mentük autóval, beszélgettem nagyapámmal, és amikor kanyarodott vagy előzött, akkor nagymamám rám szólt, hogy most kicsit hallgassak el, mert tudta, hogy nagyapámat ilyenkor zavarja a beszéd.

A szolgálatuk is elképzelhetetlen lett volna nagymamám nélkül, de ő azt imádta. Mindig ott volt a templomban és mentek hozzá az emberek, neki pedig mindenkihez volt egy-két kedves szava. Nagyapám introvertáltabb alkat volt, bár ez nem látszott rajta. Hűséges volt ahhoz a szolgálathoz, ami Isten adott neki, ezért kész volt elhordozni az embereket. Ehhez az erőforrást az jelenthette neki, hogy minden reggel korán felkelt és csendességet tartott.

Ők ketten nagyon odafigyeltek egymásra, egymás alá tették az életüket – ezt láttam az életük végén minden apró rezdülésükben.

Sokat foglalkoztak gyerekekkel és fiatalokkal, szívügyüknek tekintették, hogy a jövő nemzedékének hirdessék az evangéliumot. Ebből az elhivatottságból mi jelenik meg a Te életedben?

Nekem volt szerencsém olyan gyerektáborban részt venni, amit ők szerveztek, és nagyon jó élmény volt. Akkor is fiatalosnak láttam őket, pedig nem voltak annyira fiatalok. Nagyapa jelenléte mindig feldobott, beállt közénk pingpongozni, meg kivitt minket a strandra, amellett, hogy megtartotta a kiscsoportos bibliatanulmányozást. Nagymamám mindig készített nekünk valami harapnivalót, vagy szörpöt hozott. Amikor épp nem tüsténkedett, akkor csak odajött, megsimogatott minket, szeretetteljes jelenléttel volt köztünk és tudom, hogy sok lány beszélgetett vele – nálam idősebbeknek, tiniknek ő nagyon sokat jelentett. Gyógypedagógus volt, és emlékszem, egyszer azt mondta, amin egy kissé meg is lepődtem, hogy ő abban nem annyira jó, de rájött, hogy Istentől azt kapta, hogy nagyon tudja szeretni az embereket. Ez az, amit én is anyai-apai ágon egyaránt örököltem, szóval extrán meg vagyok áldva.

Emberbarát vagy?

Általában az embert is nagyon szeretem, de már a megtérésemtől fogva valahogy mindig gyerekek között szolgáltam, és ez most is így van. Állami gondozott gyerekekkel sok évet töltöttem, néhányukkal kapcsolatban is maradtunk, illetve most a gyerekszolgálatot vezetem a gyülekezetben.

Szeretek hinni az emberekben, abban a képben, amit az Isten lát róluk, még ha lehet, hogy az nem is az a kép, amit ők mutatnak magukról. Sok esetben tudatában sincsenek annak, hogy Isten mit gondol róluk, miközben csupa jót – és ezt kell kihozni belőlük.

A felnőttekben is nagyon szeretem ezt megtalálni, csak náluk nehezebb, mert már cinikusak, ezért az ő esetükben jobban megsebződöm attól, hogy milyen életutak vannak. Az állami gondozott gyerekeknél is, de ott még valahogy megvan a reményem, hogy idejekorán talán ezt el lehet csípni.

Hiszel a változásban.

Abszolút. Nemrég igazolódott be számomra is, mennyire van értelme hinni benne. Van egy lány, Diának hívják, egy erdélyi táborban ismertem meg, ahol még évekkel ezelőtt önkénteskedtem. Nagyon komoly kérdései voltak az életről és Istenről. Nem volt keresztény. Nagyon megszerettem őt. Összesen kétszer táboroztunk együtt, azután „elvesztettem” őt, mert az akkori gyülekezetünk többé nem ment oda, és nem tudtam, mi lehet vele. Tíz évvel később megtalált engem a Facebookon. Én akkoriban már évek óta önkénteskedtem egy alapítványnál, ami állami gondozott gyerekekkel foglalkozott, és pont kétségek között vergődtem, hogy egyáltalán van-e értelme ennek a munkának, amit csinálok, mert csepp a tengerben. Időnként megjelenek ezeknek a gyerekeknek az életében, aztán eltűnök… És akkor megjelent ez a lány, és visszamondott egy csomó dolgot, amiről tíz évvel ezelőtt beszélgettünk. Elmondta nekem, hogy „tudod, akkor nem jelentett ez nekem sokat. Akkor még nem adtam át az életemet Istennek. De hat évvel később, mikor a szüleim elváltak, és én  mély krízisbe kerültem, na, akkor visszaemlékeztem arra, hogy miről beszélgettünk hat évvel ezelőtt.” Elmondta, hogy megtért, és elkezdett gyülekezetbe járni.

Isten az ő visszajelzése révén nagyon megerősített az elvetett magok erejéről. Bebizonyosodott a létjogosultsága annak, hogy te csak menj és vess! Ne foglalkozz azzal, hogy mi lesz a maggal!

Dia nem sokkal azután eljött a téli táborunkba, amit állami gondozott gyerekeknek tartottunk, és akkor láttam azt is, hogy mit jelent, amikor Isten százannyit ad a kikelt magból. Egyik este Dia fogta a gitárt, és elkezdett dicsőíteni. Cigánylányként szinte egy ezek közül a gyerekek közül, úgy dicsőítette az Istent, és lehozta a mennyet hozzájuk. Soha nem láttam még így ezeket a gyerekeket. Úgy figyeltek rá, mint senkire. Hiteles volt számukra, amit mondott.

Dia egyébként összeházasodott az egyik önkéntes sráccal, és leköltöztek egy faluba, ahol nagy volt a viszálykodás a magyarok és a cigányok között. Ők ott gyerekszolgálatot indítottak, és az helyrerázta az egész falut. Most Németországban élnek a kislányukkal.

Annak, hogy hiszel a változásban, köze van a családodhoz, vagy inkább az Istennel való kapcsolatod munkálta ki?

Mindkettő. Úgy nőttem föl, hogy mindig meg voltam győződve Isten létezéséről, és arról, hogy a Biblia igaz. Egyébként a Biblia szeretete a családunkban külön említésre méltó dolog. Én ezt nagyon megtanultam – elsősorban az édesapámtól. Ő már-már akadémiai szinten ismeri a Bibliát, mégis a mai napig szó szerint felugrál a székből örömében, amikor valami újat fedez föl benne. Amikor átmentünk a nagyszüleimhez, alig várta, hogy találkozzon az apjával, mert mindig voltak olyan finomságok, amiket csak vele tudott megbeszélni. Mióta nagyapa meghalt, apu csomószor emlegeti, hogy ez neki nagyon hiányzik. Nagyapának komoly teológiai ismerete volt, és amikor ők ketten elkezdtek beszélgetni, egy teljesen más dimenzió nyílt meg, miközben gyakorlati módon is megélték, amit olvastak.

A Biblia szeretete és az Ige továbbadása mindig fontos volt számomra az állami gondozott gyerekek körében is. Esetükben inkább az evangélizáció, hogy Istent megismerjék, és megértsék, hogy szereti őket, és össze akarja őket rakni, meg akarja őket gyógyítani. A keresztény családban növekedő gyerekeknek pedig igei tanítással szolgálok.

Borzasztóan nehéz keresztény gyerekként felnőni, ezt saját tapasztalatból tudom. Ismerik az összes történetet a Bibliából, néha már a könyökükön jön ki. Közben felnőttként, persze, már tudom, hogy ez a könyv tényleg izgalmas, ott van benne elrejtve egy csomó dolog a számunkra. De gyerekként nem ez az, amivel fel lehet kelteni a figyelmet. Nekem most az a célom, hogy olyan módon tudjam a Bibliát tanítani, hogy az nekik érdekes legyen, és várják, és felkeltse a kíváncsiságukat. Egy pár hónapja látom ennek a jeleit, és ez óriási sikerélmény.

Saját módszer szerint dolgozol, vagy képezted magad?

Felkerestem a saját vasárnapi iskolás tanítómat, Győriné Széchey Ritát, akinek nagyon szerettük a foglalkozásait. Ő végtelenül kedves, és nagyon odafigyelő, odaforduló ember. Ő ajánlott nekem anyagokat, hogy mivel dolgozzak, és persze, sokat beszélgettünk a gyerekszolgálatról.

Hogyan tudod lekötni a gyerekeket?

Egyszerűen szeretnék a keresztény családokban felnövő és az állami gondozott gyerekek életében is olyan ember lenni, aki rászolgált a bizalmukra. És ezt ők döntik el, én nem tudom befolyásolni. Most előttem vannak gyerekek arcai, akiknél volt egy határ, ahonnan nem kóstolgattak tovább, hanem úgy döntöttek, hogy megbíznak bennem. Arra kell figyelnem, hogy ezt megőrizzem, és ha hibázok a gyerekkel szemben, azt ugyanúgy el kell ismerni, mint egy felnőttel szemben. Vannak ilyen történeteim, nagyon mély kapcsolódások ezek. Nekem óriási élmény lubickolni a bizalmukban.

A keresztény gyerekekkel is jó kapcsolatban vagyunk, mert én is részt akarok venni az ő világukban. Ha valamelyikük elhozza a társast a vasárnapi iskolába, akkor társasozunk tanulás előtt. Nincs értelme lenyomni a torkukon a tananyagot, de ha érdeklődnek és aktívak, akkor van értelme komolyabb dolgokról is beszélgetni. Így van esély arra, hogy ezeknek a gyerekeknek is legyen saját hite, és ne keverjék össze a személyes Isten-kapcsolatot az általános hittel.

Az apukám gyerekkoromban játékosan tanított minket, nagyapám is interaktív bibliatanulmányozásokat tartott. Emlékszem, ha valaki nem odaillőt mondott, akkor nem azt mondta, hogy ez butaság, hanem azt, hogy „igen, Jánosnak levele is volt, de most nem arról beszélünk”. Nem mondanék én sem olyat, hogy ez rossz válasz, mert akkor a gyerek hülyének fogja érezni magát. Ráadásul, a vasárnapi iskola nem kötelező, nem úgy, mint a hétköznapi suli. Részben arra is szolgál, hogy a szülők eljöhessenek a gyülekezetbe. De mindez akadályba ütközik, ha a gyerek nem akar jönni, ha nem érzi jól magát. Ezzel közvetve a szülőket is szolgálom, a gyerekek iránt pedig olyan lelkülettel szeretnék lenni, amilyennek szülőként majd én is örülnék.

A nagyszüleid gyerektáborokat szerveztek a kommunizmus idején az evangélium hirdetése érdekében, nem kevés kockázatot vállalva ezzel. Mit tanultál az ő példájukból?

Mindezt tiltották akkoriban, ahogy sok minden mást is. Ez annyira valós veszélyekkel járt, hogy Németh Gézát, akivel a nagyapám együtt is szolgált, korábban be is börtönözték. A nagyszüleim úgy voltak vele, az igazság számít, nem a fenyegetések. Egyébként okosak is voltak, nem provokatívak és polgárpukkasztók, hiszen azt mondták, hogy mi gyerekeket táboroztatunk a Balatonon, most ebben mi a rossz? Soha nem fordult meg a fejükben, hogy ne tegyék, mert veszélybe kerülhetnek miatta.

A mi generációnknak talán az a nehéz, hogy az evangélium és sok minden, amit keresztényként hirdetünk, politikailag nem korrekt, és ezzel kell megállnom a világban úgy, hogy szeretem az embereket, és nem vagyok polgárpukkasztó. Azt hiszem, ezt az ellentmondást nem tűrő hozzáállást, hogy az evangéliumot úgy hirdessem, ahogy van, ugyanakkor szeretettel és kegyelemmel, örökségként kaptam a nagyszüleimtől. Ezt a saját életemben újra kell tanulnom, de mintaként ott van előttem az ő példájuk, és ez sokat segít. Ők tényleg mindenkit szerettek, még arról sem beszéltek csúnyán, aki keresztbe tett nekik. Ezt én még tanulom.

A beszélgetésünk elején azt mondtad, a nagyapád két dimenzióban élte az életét: szeretve a földi életet, és várva az eljövendőt. Az ő példájából kiindulva: Te mire rendezkedsz be, ami a saját pályafutásodat illeti? Ez a két dimenzió hogyan van jelen az életedben?

Én is így próbálok élni. Pénzügyi vezető vagyok egy kis cégnél. A tudatosság, a céltudatosság, az önfegyelem része a mindennapjaimnak, annak, hogyan állok hozzá a munkához vagy a saját testemhez: például figyelek az egészséges étkezésre és arra, hogy rendszeresen sportoljak. De fontos önmagam kulturális táplálása is. Abban, hogy ezek összhangban legyenek, tudatosnak és fegyelmezettnek kell lennem.

Ezek, persze, rólam szólnak, és meghatározzák azt a minőséget, ahogy élek, ahogy vagyok. És fontos, hogy jól legyek, mert napi 24 órát töltök el magammal. Az alatt az idő alatt pedig biztos, hogy találkozom emberekkel, és közel sem mindegy, hogyan hatok rájuk.

A másik dolog, amitől jól leszek – egyébként ahhoz is kell tudatosság és fegyelmezettség –, hogy az Istent kutatom. Úgy kell tudnom az Igét értően olvasni és tanulmányozni, hogy aztán az kifele is hasson. Tizenöt éve tértem meg, de ez nem működik magától. Ahhoz, hogy krisztusi módon reagáljak az emberekre vagy a különböző élethelyzetekre, nekem minden áldott nap szükségem van arra, hogy keressem Jézust. Nem azért, hogy utána az emberek ne akadjanak ki rám, hanem azért, mert annyira jó az, amit megtalálok Jézusban.

Nagyon jó, hogy egyszer színről színre fogjuk Őt látni, de annyira izgalmas, hogy mi az, amit ebben az életben ki tudok Belőle kutatni. Igaz, icipici szeletet, és nem is biztos, hogy ez határozza meg, hogy hogyan fogok odaát élni. De azt, hogy itt hogyan fogok élni, az határozza meg, hogy ebben a néhány évben mennyit értettem meg Jézusból, mennyit láttam meg belőle.

Éppen erről tanúskodik az is, hogy nem sokkal a rendszerváltás előtt a rákosszentmihály–sashalmi gyülekezet egyik napról a másikra Erdélyből, a Ceaușescu-rezsim elől elmenekült magyaroknak és románoknak nyújtott segítő jobbot. Miként állhattak a nagyszüleid ennek az élére, és mivel sikerült megnyerniük a gyülekezetet az ügynek?

Szerintem, ahogy a hasonszőrű emberek, úgy a hasonszőrű jócselekedetek is megtalálják egymást, és nagyobb erővel hatnak. Talán a gyülekezetnek éppúgy, mint a nagyszüleimnek, nem volt kérdés, hogy csinálják-e. Ha ők elhatározták, hogy egy ügy mögé állnak, háttérbe tudták magukat szorítani. Mindezt, azért, mert szerették Istent és az embereket, és mert életről, halálról és örökkévalóságról volt szó. Érték, persze, támadások őket, apu mindig azt mondta, hogy ezekből nagymamám fogott fel sokat pajzsként, hogy nagyapához ne érjenek el. De mivel sok energia kellett az értelmes, tevőleges munkához, ezért a nagyszüleim inkább azokkal foglalkoztak, akik velük együtt vállalták a szolgálatot, és ez erőt adott nekik is. Én még tanulom, hogy ne pazaroljam az energiát arra, hogy azokat győzködjem, akik hátráltatnak, és azt is, hogyan hozzam ki másokból a jót.

Tenni akarásukat mély hazaszeretetük is táplálhatta. Trianon után 30-40 évvel biztosan más érzések mozgolódtak bennük fiatalon, mint a mi generációnkban ma. Milyen hatást tett rád az ő hazafiságuk?

Ők a hazafiságnak sok rétegét megélték. Amikor kislány voltam, a nagymamám gyakran elvitt múzeumokba, színházba, és ezek kifejezetten magyar témájú kulturális élmények voltak. A kultúra szeretete a részemmé vált, és ezt nagyrészt ő hintette el bennem. A népi gyökerek is fontosak voltak nekik, sok népi hímzéses párnám van, amit a nagymamám készített, kértem is, hogy a Bibliámra is készítsen borítót. Sok más szubkultúra és műfaj iránt érdeklődöm, a néprajz nem vonz zsigerileg, de érdekel, mert van benne valami ősi, valami nagyon tiszteletreméltó. A néptánc és a népzene szeretete is a nagyszüleimtől ered, ezeket nagyon szeretem nézni, hallgatni, bár én magam nem művelem ezeket. Abban tudunk kapcsolódni a nagymamámmal, amikor mesélek a koncertélményeimről, és vannak előadók, akik mindkettőnknek sokat jelentenek.

Amihez pedig a nagyapámnak van köze, az a magyar nyelv szeretete. A magyar nyelv számomra óriási kincs, és ha valaki nem szépen műveli, az nekem nagyon fáj. Sokszor én sem művelem szépen, mert rám is hat a korszellem. Nagyapámnak nagyon fontos volt a nyelv, szépen is művelte, ahogy a nagymamám és az ő testvére is.

Amire viszont rácáfol az életed, az az, hogy végül nem maradtál a református egyházban.

Ez az elkanyarodás az édesapámmal kezdődött. Nagyon tisztelte a szüleit, de egy jó ideig nem hitt, ateista volt. Aztán az egyik barátján keresztül megtért a Hőgyes Endre utcai szabadkeresztény gyülekezetben, ami emblematikus közösség volt, az akkori ébredéshullám idején sokan megtértek. Apám a megtérése után ehhez a felekezethez tartozott, én is ebbe nőttem bele az Imádság Háza gyülekezetben. Most az Agóra gyülekezethez tartozom, amivel együtt ismét elkezdtem közeledni a kálvinista hagyományokhoz.

Miért áll hozzád közel a kálvinista hagyomány?

A moderáltsága miatt. Szeretem, hogy a gyülekezeti közösség megélése csendesebb, nyugodtabb, mint a karizmatikus közösségekben. Én karizmatikusnak tartom magam, de sok mindent nem éreztem magaménak azokból a formákból. Nem vagyok olyan hangos a dicsőítésben sem. Ennek is helye van, de nekem fontosabb a befele figyelés, az elcsendesedés és az, hogy az Istennel és egymással való találkozásban helye legyen az átgondolásnak. Sok karizmatikus gyülekezetben szerepet kap az intellektus, de azt látom, hogy a kálvinista közösségekben ez hangsúlyosabb. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy ne csak gondolkodjunk az Igéről, hanem gyakorlati módon éljük is meg. A cselekvő hitet egyébként sem válthatja ki az Igéről való gondolkodás.

Bár a mi gyülekezeti összejöveteleinknek nincs különösebb liturgiája, a liturgikus elemek mindig sokat adnak nekem. A liturgia gyönyörködtet, és olyan szakralitást jelenít meg, ami érték. A hozzá társuló ünnepélyességben megélem, hogy díszbe öltözik a lelkem, és ebben a meghittségben és fennköltségben átélem, hogy valóban Istent tiszteljük.

Öröklött életelvekről beszélgetünk, de az arcvonások között – amelyeket szintén megöröklünk – ott lehetnek olyan krisztusi arcvonások is, amelyek lehet, hogy azért ábrázolódnak ki bennünk, mert egy-két-három generációval ezelőtt mások megharcoltak bizonyos dolgokat. Van-e esetleg olyan nehézség, ami azért nem ért már el hozzád, mert a felmenőid már megharcolták?

Ezt pontosan így meg is fogalmaztam egyszer. Gyakorta halljuk, mondjuk, hogy az emberek márpedig nem változnak. Egyszer engem ezzel kapcsolatban nagyon megfeddett az Úr Jézus. Azt mondta, ha én komolyan ezt állítom, akkor az Ő halálának jelentőségét kicsinyítem, hovatovább az áldozatát teszem értelmetlenné a szavaimmal. Épp az egymást követő generációk tekintetében ismertem fel, hogy mennyire egymás alá tudnak dolgozni, és óriási kegyelem, hogy nekem megvan a lehetőségem és hatalmam – ez, persze, nagyon komoly szó és tudatosan használom – arra, hogy a generációs batyuból azt én már ne adjam tovább az én gyerekeimnek, amivel az elődeimnek nem sikerült leszámolniuk. Erre épp azáltal tanítottak meg, amivel viszont leszámoltak. A felmenőim hősök a szememben, mert előttem megküzdöttek dolgokkal, hogy nekem már ne kelljen. Persze, nyilván maguk miatt is, de azokért is tették ezt, akik körülöttük éltek – akik közül az egyik én voltam.

Sohasem verték nagydobra a családi koszosságokat, hanem az elmesélésekből jöttem rá, hogy milyen nehézségekkel küzdöttek ők meg. Mindezt, persze, nem hőstettként hajtották végre, hiszen ez normális mellékterméke a Jézussal való létnek. Ha úgy tetszik, a Lélek gyümölcseinek fel-felbukkanása. A nagypapámról tudom, hogy az édesanyja igen nehéz természetű asszony volt. Sajnos nem teremtett jó légkört maga körül, de nem sokat tudok erről, mert egyszerűen sem a nagyszüleim, sem édesapám nem volt hajlandó a részletekről mesélni. Apám is mindig azt mondta, ő már megbocsátott, és egyébként sem voltak ezek jó élmények. Ebből rögtön kettős tanulságot szűrtem le: az egyik, hogy a nagypapámból nekem már csak a derű, a jókedv, a szeretet jutott, a keserűség, cinizmus, piszkálódás pedig nyomtalanul megállt a családi vérvonalban. Én úgy fordítottam le magamnak mindezt, hogy egyszerűen eldöntötte, hogy azt a légkört ő nem örökíti tovább. A másik ebből pedig édesapámról beszél: tőle sok kegyelmet tanultam és nagyvonalúságot, illetve hogy értelmetlenül, öncélúan ne hánytorgassuk fel mások bűneit. Megtanított arra, hogy az én bűnöm semmivel se kisebb vagy jobb, mint a másik ember bűne, ezért tanuljak meg nagyvonalú lenni, amikor a másik embernél valami kirívó dolgot látok. Tőle tanultam meg, hogyan legyek gyors a megbocsátásra és a bocsánatkérésre. Ő tehát azt állította meg a generációs vonalban, hogy egymásra felesleges terheket rakjunk. Ehhez társult édesanyám nagyon szerető és elfogadó lénye, úgyhogy azt hiszem, az emberek szeretetéhez nagyon erős és pozitív muníciót kaptam. Azóta ez komoly bizonyság, egyfajta referenciapont számomra arról, hogy Krisztus műve a kereszten mennyire valóságos következményekkel jár. Ma pedig izgatottan dolgozom azon, amit már én nem szeretnék továbbadni a jövendőbeli gyermekeimnek. Kalandos és szép út ez Jézussal.

Jakus Ágnes

Portréfotó: Philipp Aliz