„Az ifjúság: látások. A nem ifjúság: álmok. A generációs válság lényege szerint valóban ez: a terméketlen és hiábavaló álmodozás abszolút és pozitív tagadása látások formájában. A látások mindenáron programmá szeretnének válni, a generációs tudat elevenné vált. A mai ifjúság lelki arcán a látások generációs tudata a legmarkánsabb vonás." Karácsony Sándor
Utolsó lépések
Az ember nem sokat változott az idők folyamán. Fél meghalni, nem tud elengedni, nem tud szakítani, nem tud veszíteni. Görcsösen kapaszkodik mindenbe, ami csak ideiglenesen van nála. De hogyan ne félnénk? Nem szeretünk temetőbe járni, ez az út pedig az. Lassan lemorzsolja róla az idő foga a sokszáz éves síremlékeket. A halál útja ez az örök város felé. A Parókia portál hatrészes sorozata. Hatodik rész: Utolsó lépések.
Őrjítő a forróság. Előttünk valahol Róma. Sétálunk befelé a Via Appián, lassan, csendben, magányosan. Úton lenni élet. Minden út ugyanoda vezet. Nem Rómába, hanem oda, amiről nem szeretünk beszélni, sem gondolkodni. Különös út a Via Appia. A nagyhírű kereskedelmi útvonal mellett még ma is élnek emberek. Járnak rajta autók, nem csak zarándokok. Jártak rajta akkor is megrakott szekerek, amikor őrült császárok keresztyéneket feszítettek keresztre az út mellé. Nem szeretünk temetőbe járni. Ez az út pedig az. Lassan lemorzsolja róla az idő foga a sokszáz éves síremlékeket. A halál útja ez az örök város felé.
Az ember a legjobban a haláltól fél. Aki félelemben él, az csak félig él. De hogyan ne félnék? Hogyan lehet végigmenni úgy egy életen, hogy nem tudom, mit jelent meghalni? Az ember nem sokat változott az idők folyamán. Fél meghalni. Nem tud elengedni, nem tud szakítani, nem tud veszíteni. Görcsösen kapaszkodik mindenbe, ami csak ideiglenesen van nála. Vagy úgy tesz, mint a hagyomány szerint Péter apostol, aki ezeken a köveken menekült az éj leple alatt Rómából, a városból, ami a halált jelentette volna neki, ha ott marad. Lehet biztos léptekkel, vidám szívvel menni a halál felé úgy, hogy azt se tudjuk, métereink vagy fényéveink vannak még hátra? A pompeiiek se tudták, amikor beborította őket a Vezúv gyilkos hamuja, hogy pár óra múlva kétségbeesetten mered bele arcuk az örökkévalóságba. Pompei ma leanderes kísértetváros, amelyet annak idején egyetlen állrrándítással harapott le a halál a világról. Majd évszázadok múlva kiköpte a város csontvázát a föld. Mementónak. Jusson eszedbe, hogy meg kell halnod.
Vannak másfajta kísértetvárosok is. Ott kígyóznak Róma alatt, több emeletnyi mélységben. Ezek a katakombák, ahová az első keresztények temetkeztek, és ahová rendszeresen összegyűltek örömvacsorákra. Milyen bizarr gondolat. Örömvacsorát ülni halottaink felett. Örülni. Tudva, hogy egyszer mi is meghalunk. Az őskeresztyének máshogy gondolták. Hitték, hogy volt egy férfi, valóságos Isten és valóságos ember, aki kitárta a karját és meghalt, hogy többé senki ne éljen fél életet. Aki legyőzte a halált, és tudja, hol van az örök város, ahol nincs többé sós, maró könny, nincs halál.
Őrjítő a forróság. Némán sétálunk Róma felé. Velünk sétál az, aki a hagyomány szerint szembejött a menekülő Péterrel, hogy meghaljon helyette. Velünk sétál az Egyetlen, aki meghalt értünk. Aki erősebb volt a halálnál. Nem félek, bármerre is vezessenek útjaim a földi életben.
Ötlet: Füle Tamás
Gondolat: Bagdán Zsuzsanna
Kép: Dobó Márta
Zene: Hérincs Dániel
Közreműködtek: Jakus Ágnes és Kálló Karola
Parókia Sajtószolgálat, 2012.