Te vagy
Tudom. Hiszem. Vallom. Hirdetem.
Miért kétségeskedek mégis? Honnan bennem újra és újra az aggodalom? Hogyan uralhat ennyi félelem?
Miért nem jár át, borít el, költözik belém és gyökerezik meg bennem végérvényesen a béke, a nyugalom, az öröm, a csend, az érzés, hogy minden rendben van, mert Te vagy?!

az én erőm
Emlékszem. Fel tudom idézni: összeszedettség, fegyelmezettség, összpontosítás, fegyelem, rendíthetetlen hit, megkérdőjelezhetetlen tudás, mindennapi kegyesség.
Hogyan foszlott szét, mállott ki az életemből mégis az önbizalom, a meggyőződés, az érzés, hogy mindent a kezemben tartok?

rád
Számítok. Számoltam vele, hogy Te tudod, hogy mitől vagyok boldog, merre szeretnék haladni, melyek a vágyaim, hol van szükségem Rád. A terheimet, a bűneimet, a fájdalmamat Rád tehetem, Te hordozod.
Miért nem számíthatok most mégsem Rád? Nem számoltam vele, hogy nem leszek boldog, hogy másfelé kell haladnom, hogy nem teljesülnek a vágyaim, hogy nekem kell a terheket hordoznom.

figyelek
Honnan jön a szabadítás? Ki segít nekem? Ki könnyít terhemen? Ki vigasztal? Ki tesz boldoggá? Ki mutat utat? Ki fog kézen? Ki ölel erősen?
Kire számíthatok, kivel számolhatok, ha elhagyott az erőm és Rád nem tehetem?

„Te vagy az én erőm."
Meghajlok. Már nem a teher súlyától. Az elfogadás borul le előtted. Az erős az erőtlen előtt, a megtört a megtöretett előtt, a szenvedés a szenvedő előtt. Nyomodba szegődöm a nagypénteki úton.
Meghajlok. Leteszem erőm, hogy erőtlenségedben követhesselek. Az emberi tartás odahajlik fájdalmas akaratod alá. Nem számítok. Csak követlek, és hiszem, hogy Te vagy az erő.

„Rád figyelek."
Nem számolok mással, csak Veled. Veled, mint megfeszítettel és feltámadottal. Nem keresek mást, csak Téged a kereszten és az üres sírban. Tőled fogadom el a terhet, az utat, és az erőt.

„Te vagy az én erőm, rád figyelek,
Isten az én erős váram."
(59. zsoltár, 10. vers) 

Szabóné László Lilla