A Jézuskától az Úr Jézusig

Karácsony közeledtével gyermekkori emlékeim között keresem a varázslatos élmények sorát. Bármennyire is kutakodom, nem jut eszembe egyetlen emlékezetes ajándék sem, mely nagyon meghatározó lett volna. Csupán két szenteste maradt velem örökre: amikor irigykedve néztem, hogy a bátyám könyvet kapott, és boldogan neki adtam volna cserébe a gyönyörű hajasbabámat; és amikor nem várt ránk ajándék a fa alatt, mert annak is örült édesanyám, hogy ételre és karácsonyfára futotta.

Arra azonban tisztán emlékszem, hogy ettől a két esettől eltekintve minden karácsonyunk csodás volt. Nem nevelkedtünk ugyan vallásosan vagy istenhitben, mégis a teljes karácsonyi misztérium középpontjában a Jézuska és az angyalok álltak. A karácsonyfát mi állítottuk és díszítettük fel, de az ajándékokat már a Jézuska tette a fa alá, a fényeket pedig az angyalok gyújtották meg. Amíg kisgyermekek vagyunk, nem tudunk különbséget tenni valóság és fantázia között. Elevenen él bennem a szentül hitt mágikus világ, amelyben ezek az elképzelt csodalények hozzák el a valódi ünnepet, azt a pillanatot, amit huszonnégy izgatott napja vártam.

A mesevilágról a leplet persze idővel lehúzták, mert kisiskolásként már egészen pontosan meg tudtam húzni én is a határt a realitás és a képzelet között, de az átjárás még sokáig megmaradt. Az első felvilágosítás meglehetősen váratlanul ért, amikor az én nagyfiú bátyám nemes egyszerűséggel közölte velem december hatodikán, hogy nincs Mikulás, és az ajándékokat édesanyánk teszi az ablakba kitett csizmákba. Valószínűleg érett és felkészült voltam erre a felismerésre, mert a kezdeti döbbenet átcsapott hirtelen gyengéd érzelmekbe, és elmélyült a szeretetem anyukám iránt, aki képes volt ilyen játékba belemenni a kedvünkért.

Elfogadtam, hogy nincs Mikulás, és bevallom már a színvallás előtt kezdett gyanússá válni az egyetlen éjszaka alatt megtöltött kiscsizmák száma az egész világon. Ennek az illúziónak az elvesztése azonban egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy továbbra is sokáig higgyek az angyalok látogatásában. Idővel azonban finoman átvezettek engem is a valóságba. Egyre jobban bevontak a karácsonyi előkészületekbe, és a mákdarálás alatt megtapasztaltam, hogy a bejgli nem terem csak úgy az asztalon. Amikor az iskolában ajándékot készítettünk az anyukánknak, vagy otthon csomagolópapírba rejtettük egymás ajándékait, kimondatlanul is azt tanultam meg, hogy a csodát valójában mi teremtjük meg szenteste. Ezekből az évekből már tiszta emlékeim vannak arról, hogy az együtt töltött minőségi idő volt a legnagyobb ajándék, minden évben a karácsony esti közös játékot és vacsorát vártam a legjobban.

Természetesen az ajándékokért is lelkesedtem, mindig boldogsággal töltött el a gondolat, ha valaki igazán megtalálta a nekem tetsző tárgyat. Az adventi készülődés ekkortájt már leginkább az ajándékok és az ünnepi vacsora hozzávalóinak beszerzéséről szólt. Ahogy növekedett a családunk, már nem lehetett kezelni a létszámot, ezért mi, testvérek, sógorok és sógornők egymás neveit húztuk. Mindenkinek csak egyetlen személyre kellett koncentrálni, és megindulhatott a nyomozás: minek örülne a másik a legjobban. A karácsony a csodavárásból átlépett a szeretteink hazavárásának korszakába. Számos fénykép emlékeztet azokra a vidám és szívmelengető estékre. Ahogy sorra születtek a családban a kisgyerekek, fokozatosan ők kerültek a középpontba. Már nem én, hanem az unokahúgok és unokaöcsik várták izgatottan az angyalok érkezését.

Kamaszkorom végén aztán megtörtént velem a legnagyobb csoda: megismertem valóságosan az Úr Jézust. Istenhez való megtérésem teljesen új értelmet és értelmezést adott az adventi időszaknak. Amellett, hogy továbbra is izgatottan vártam a családommal való közös együttlétet, mindig igyekeztem a valódi karácsony történetét megélni. A csoda érkezését innentől az a pillanat jelentette számomra, amikor megemlékeztem Jézus Krisztus születéséről, és ennek nyomán a kimondhatatlan ajándékról, melyet személyében kaptunk (Korinthusiakhoz írt második levél 9. rész 15. vers).

Ahogy teltek az évek, egyre inkább felfedeztem az adventhez fűződő szokások értelmét is. Ezt az időszakot arra találtuk ki, hogy lelkileg fel tudjunk készülni Jézus eljövetelére, szívünket a lehető legközelebb vigyük Istenhez. December a csendesség és visszafogottság hónapja számomra is, ami segít a lelki és testi megtisztulásban. Egyre inkább felfedeztem a gyakorlatoknak és szokásoknak a hasznát és szépségét. Mind abban segítenek, hogy a várakozás időszaka még különlegesebbé tegye a karácsonyi csoda megérkezését. Az ünnepi vacsora páratlanabbá válik, ha előtte böjtölök. Az adventi koszorún a hetente meggyújtott gyertyaszálak fokozatosan vezetnek a teljes fény felé. Az adventi naptárban sorakozó igeversek nem engedik, hogy elfelejtsem az év utolsó hónapjának legfontosabb eseményét.

Az örömteli karácsony, az adventi csoda megérkezése nem maradt el azután sem, hogy felfedeztem, nem a kis Jézus hozza az ajándékokat. Varázslatos piros betűs ünnep maradt, és ehhez a titkos összetevők sora nem is olyan hosszú. Az ajándékozás mindig az egyik legnagyobb örömforrásunk, de a nagy, közös családi karácsonyunk egyetlen ajándékozottja már az édesanyám. Minden évben meglepjük őt valamivel, aminek igazán örül, és mindig a család legkisebb tagjai adják át neki egy-egy gyerekrajz kíséretével.

Elmaradhatatlan része az ünneplésünknek a közös karácsonyi étkezés. Mivel nagy létszámú a családunk, mindenki hozzájárul a vacsorához egy tál étellel, így nem csak a vendéglátó vállára nehezedik a menüsor összeállítása. Az evés az egyik legelemibb ösztönünk. Amikor együtt vagyunk, és elfogadjuk egymástól az örömszerzésnek ezt a formáját, mélyül a szeretetkapcsolatunk. A közös étkezések alkalmával mindenki elengedi magát, felszabadultabbak és nyitottabbak leszünk, mint más helyzetben lennénk. Az ünnepi asztal körül eltöltött idő felbecsülhetetlen értékű, soha nem történt meg az, hogy valaki inkább síelést vagy wellnesshétvégét választott volna. Akik így döntenek, megfosztják magukat a család létfontosságú közösségétől, attól az érzéstől, hogy valakik szeretettel gondolnak ránk.

A karácsonyi időszaknak van még egy elengedhetetlen eleme: a várakozás. Néhány éve divattá vált a karácsonyfát már korábban feldíszíteni, akár több fát is állítani. Ez azonban elvesz az ünnep csodájából és szétoszlatja, elaprózza a várakozás és az egymásra figyelés, a Jézus eljövetelére való megemlékezés örömét. Ha már novemberben karácsonyi fényekbe borítjuk az otthonunkat vagy mézeskalácsot eszünk, valójában megfosztjuk magunkat a katartikus élményektől. Ha a karácsonyt egy napba sűrítjük, ha az adventi időszakban mértékkel, megvonással élünk, akkor szenteste fel tudnak szabadulni bennünk a legmélyebb és legigazabb érzéseink. Akkor újra átélhetjük azt a csodát, amit a karácsony jelent, értékelni tudjuk a legnagyobb ajándékot, amit valaha is kaptunk: a Megváltó születésének misztériumát.

„…Immánuélnak nevezik majd – ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Máté evangéliuma 1. rész 23. vers)