Martin Luther feleségének, Katharina von Borának a jegygyűrűje igazán különleges ékszer: a megfeszített Krisztus látható rajta és körülötte a passiójelvények. Mellettük már-már jelentéktelennek tűnik a gyűrűt díszítő rubint is, hiszen az előbbiek uralják a kompozíciót. Mivel ránk maradt az ékszer eredeti példánya, lehetőségünk van arra, hogy Lipcsében megcsodáljuk, és rácsodálkozzunk képi üzenetére. Első pillantásra sokunknak talán eszébe se jutna, hogy jegygyűrűt lát. Némelyikünk talán kissé értetlenül állna azelőtt, hogy egy reformátor feleségének miért nem valami puritánabb, egyszerűbb gyűrűje volt, esetleg elgondolkodna azon, 1525-ben milyen kontextus segítette e képi kompozíció megértését. Ez az eljegyzési ajándék azonban mindezeken túl is szolgálhat tanulságokkal számunkra.



Katharina apácából, azaz Krisztus jegyeséből lett Luther jegyese, majd felesége. Gyűrűje azonban azt is jelzi, hogy a krisztusi jegyességet sem hagyta maga mögött, legfeljebb átértelmezte, visszatérve ahhoz a bibliai képhez, amely szerint az igaz egyház Krisztus menyasszonya, így az egyház közösségén keresztül kapcsolódhatunk az „égi jegyességhez”. Hosszú ideig tartó jegyesség ez: Luther idejében másfél évezrede tartott, napjainkban már két évezrednyi ideje tart, és Krisztus második eljövetelekor lesz vége. Az egyház feladata a hosszú jegyesség során, hogy felkészítse magát a „menyegzőre”, megőrizve tisztaságát és a Vőlegény iránti hűségét. Az elmúlt kétezer év azonban megmutatta, hogy ez korántsem olyan egyszerű feladat – már jó párszor eltévedtünk a Vőlegényhez vezető úton.

Luther korában az intézményesült római egyház messze sodródott mindattól, amire a jegyesség kötelezte volna. Hűtlensége persze nem számított rendkívülinek: Isten választott népe már az ószövetségi időkben is több esetben paráznának bizonyult, és mivel a bukott emberi természet, az eredendően bűnös voltunk nem változik az évszázadok során, ennek kísértése mindig is jelen volt, van és lesz életünkben. A pénz, a hatalom, a világi hívságok csábítása nemcsak egyéni, de közösségi és intézményi szinten is bálványimádásba sodorhat minket. A reformáció idején ezek a bűnök hatványozottan voltak jelen a mindennapi egyházi gyakorlatban, emiatt a „menyasszony” nem csupán Vőlegényéhez bizonyult hűtlennek, de kora társadalma szemében is egyre hiteltelenebbé vált.

Mindezek fényében a reformációra nemcsak egyfajta megtisztulásként tekinthetünk, hanem a Vőlegénynek tett ígéretünk megújításaként is. Reformátoraink felismerték, hogy vissza kell térnünk a tanok igei tisztaságához, emellett azt is, hogy az Istennel való kapcsolatunk folyamatos helyreállításra szorul. A semper reformada folytonos megújulást hirdető elve Krisztus-kapcsolatunkra is vonatkozik: ahogyan evilági házasságunkat is rendszeresen ápolni, gondozni kell ahhoz, hogy megmaradjon a kötelék, úgy „égi jegyességünk” is megköveteli ezt tőlünk. Az ehhez szükséges „jegyesoktatást” Jézus már elvégezte tanítványaival, a kapcsolat ápolása azonban állandó feladata egyházunknak – közösségi és egyéni szinten is. Reformátoraink megújították „jegyesi” esküjüket, most rajtunk a sor.

Az a kapcsolat, amelyet nem ápolnak, szép lassan elsorvad, kiürül, ezért szoktunk minőségi időt tölteni szeretteinkkel, ezért visszük rendszeresen randevúra házastársunkat a sokadik együtt töltött évtized után is, ezért hozunk áldozatot családtagjainkért, rokonainkért és barátainkért. De vajon képesek vagyunk-e mindezt megtenni istenkapcsolatunkért? Képesek és hajlandóak vagyunk-e arra, hogy a megszokott rituálékon, a rutinná vált hitgyakorlatokon és a hagyományos ünnepeken túl is „minőségi időt” töltsünk Megváltónkkal? Van-e lehetőségünk, módunk arra, hogy Krisztus-kapcsolatunkat ne csak fenntartsuk, hanem erőt adó, minket is megtartó, életadó forrás maradjon számunkra? Figyelünk-e erre egyénileg, gyülekezetileg, egyházi szinten? Mennyire tudunk tiszták maradni?

„Akarom. Tisztulj meg!” – mondja Jézus Máté evangéliuma 8. fejezetének 3. versében. Ezt választotta jelmondatául a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa az Október a Reformáció hónapja rendezvénysorozat idei jelmondatává. És bár az idézett igeszakasz egy leprás megtisztításának történetéből való, a megtisztulás parancsa a bűntől való megtisztulásunkra is vonatkozik. A reformációról való megemlékezés hónapja jó alkalom arra, hogy egyénileg, közösségileg és kollektíven is átgondoljuk, hányadán állunk „jegyességi fogadalmunkkal”, és vajon reformátorainkra hasonlítunk e téren, vagy már közelebb kerültünk ahhoz a „parázna” egyházképhez, amely ellen felemelték hangjukat. Még nem késő megtisztulni, még nem késő megújulni, még nem késő megerősíteni hűségünket.

A jegygyűrű a hűség jelképe, a hagyomány szerint azonban nem hordozója hűségét jelzi, hanem párja hűségét. A menyasszony ujján lévő gyűrű tehát a vőlegény hűségének záloga, így például Katharina von Borát a gyűrűje egyszerre emlékeztette Luther hűségére, és arra, hogy Jézus akkor is hűséges marad hozzánk, ha minket megkísért a lelki, szellemi vagy testi paráznaság. Az egyház ugyan nem hord gyűrűt, mégis fontos, hogy emlékeztessük magunkat: Isten hűséges marad a hozzá hűtlenekhez is, és lehetőséget ad a megtisztulásra. Erre újra és újra szükségünk van. Szem előtt kell tartanunk, hogy a megtisztulás is a Vőlegény által valósul meg, így vele való jegyességünk a megtisztulás útja is egyben. Hűségünk zálogaként gyűrű helyett mi csak megtisztultságunkat tudjuk felmutatni az Úrnak. Fel kell tehát tennünk magunknak a kérdést: újra igent mondanánk Neki?


Barna Bálint
Képek: Stadtgeschichtliches Museum Leipzig